Rembrandt

Fülszöveg

Nem életrajz, nem tudós méltatás: lírai portré - talán így nevezhetnénk ezt a könyvet, melyet élete alkonyán írt Bródy Sándor, nagybetegen, testben-lélekben megrendülve, amikor már csak a legigazabb szavakat keresi az ember. Nemcsak a nagy holland festőről, a leideni molnár halhatatlan fiáról vall itt az író; önmagáról is. Amit Rembrandt megélt, az a saját életsorsa is volt, vagy lehetett volna.
"Nekem a legizgalmasabb társaság minden élők között a mindenét elpocsékolt, mindenből kigazdálkodott, és éppen azért a leggazdagabb művész. Háromszor is ellicitálták, mindenki elhagyta, ő is magát, csődbe jutott nemcsak a nyomorult törvények, hanem saját személye előtt is... mindent, ami rossz, megkóstolt, és fenékig ki is ivott - ez az ember kell nekem! Gyógyítkoztam vele és rajta." - írja Bródy a kötet első előszavában. Mert két év múlva, 1924-ben, még egy előszót ír - ez az utolsó írása -, újra hitet téve választott hőse mellett: "Volt népszerű, volt híres. Aztán, mint a dolgok rendje hozza: öregedett. És mint öregedő, száradó: jobb és különb ember lett. De a világ erkölcse: a gyengét, a jót lebunkózni, elpusztítani. Erről, életről, halálról szól ez az írás."
Rembrandt robusztus egyénisége roppant erővel vonzotta Bródyt. Válságos korszakaiban többször eltalált hozzá; megnyugodott és feloldódott benne. Itt találva meg azt a teremtő tehetséget, mely önnön törvényeit követi, mint a természet, és értékeit is éppoly pazarlóan ontja. S koldus sorban, gazdag polgárok között ő az egyetlen királyi jelenség.
A kötet a Rembrandt című regény mellett az író azonos című, 1906-ból származó cikkét és egy egyfelvonásos színművét is tartalmazza. Vissza