Fenséges amatőrök

Előszó

Nem jó ómen, ha egy könyv bevezetőjében rögtön a címet kezdik el magyarázni. De nem vagyok különösebben babonás. Tudom, hogy a kötet címében említett fenséges kifejezés csak a királyi család tagjait illette, akad köztük is sok műkedvelő fényképész. A többieknek viszont csak a nagyméltóságú, a méltóságos és a nagyságos kifejezés dukált. De képzeljék csak el e könyv borítóját úgy, hogy címként Fenséges, főméltóságú, nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos amatőrök állna. Parodisztikus lenne, holott szándékom éppen az ellenkező. így tehát a vállalt - és vélhetőleg megmagyarázott - pontatlanságot nézzék el nekem. De az amatőr szó értelmezését sem tudjuk elengedni - milyen szerencse, hogy csak két szóból áll a könyv főcíme. Az amatőr kifejezés - különösen a fényképezésben és különösen az utóbbi időben - meglehetősen pejoratív csengésűvé vált. Jelent mindenkit, aki nem igazán művész, aki nem tesz hozzá semmit az általa művelt művészeti ág történetéhez, epigon, utánzó, aki csak úgy a maga kedvére, örömére csinálgatja jól-rosszul. Most tekintsenek el ettől, az amatőr ebben az esetben kizárólag a műkedvelő szinonimája. A későbbiekben név szerint felsorolt személyek közt persze akad dilettáns, honi középszert meg nem haladó, a szó közkeletű értelmében vett amatőr, de szép számmal vannak köztük igazi művészek, akik nem utánoztak, akik nem a bevált sablonokat másolgatták, hanem alkottak, teremtettek. Miattuk íródott ez a könyv.
A magyar fotográfia története kiadós nagy torta, az idők során sokan, sokféleképpen szeleteltek már belőle, de mintha meg sem látszana. Próbálták egyesek felszabdalni művészettörténeti szempontokból, létező és kreált izmusok szerint csoportosítva a tényeket. Jól tették. Mások inkább a technikatörténeti aspektusokat tartották fontosnak hangsúlyozni, mondván, hogy a fényképezés a leginkább technikadeterminált műfaj, amivel persze kedvünk lenne vitatkozni, de nem itt és nem most. Akadtak néhányan, akik szépírói módszerekkel közelítettek a kérdéshez. Élvezettel olvastuk. Mások, sokak a zsurnaliszták felszínességével csak a tejszínhabot próbálták lekanalazni a tetejéről. Egészségükre váljék, szerencsére volt és van elég mesélhető sztori is a hazai fényképezés százhatvanhét éves történetében. A magyar fotótörténetnek mindezektől semmi baja - köszöni, jól van -, újabb és újabb kutatókra, más-más közelítési szempontokra vár.
Például erre a könyvre, amely olyan forrásokat, adatokat csoportosít egymás mellé, amik a fényképezés történetében még sohasem szerepeltek együtt. S bár speciális módon szeleteli a tortát, mégis látszik benne az egész is. Régen, nagyon régen foglalkozom a magyar fotográfia történetével. Mégis bevallom, nem tudtam pontosan, mekkora ez az emlegetett cukrászati végtermék. Kiderült, hogy sokkal több arisztokrata fotografált, mint feltételeztem, és ráadásul sokkal jobban és színvonalasabban dolgoztak, mint ahogy azt gondoltam. Ezért gyakran találkoznak majd ilyen megjegyzésekkel: ezt még kutatni kell, erre csak ennyi utal, hogy képei még nem kerültek a kezünkbe, de feltételezzük... stb. Én a magam részéről ezt cseppet sem szégyellem, s valószínűleg - a felhatalmazásuk nélkül ugyan, de - munkatársaim nevében is kijelenthetem ugyanezt. Könyvünk csak a kérdés exponálására, nem összefoglalására született. Ott kell folytatni majd, ahol ez abbamarad. Vissza