Kínján esék esete

Előszó

Vajdasági népünk Istenben való hite rendíthetetlenül vészelte s vészeli át az idők változásait. Az ájtatosság és az áhítat alkalmait kötelezően betartva, az egyén még önmaga is keres s talál alkalmat Istennel való találkozásra, hitet téve így is a számára tántoríthatatlan bizodalom kútfőjénél. Segítségére sietnek egykorvolt, gazdag, középkori eredetű szövegeink éppúgy, mint a hitbuzgalom emelte tárgyi emlékek. Imáit bárhol elmondhatja, s azok eljutnak a Megváltóhoz. Imádkozásra viszont szinte kínálkoznak az út menti keresztek, a falvak bejáratát őrző feszületek, a kálváriák környéke - azok a szent helyek, melyeket maga a nép jelölt meg emlékből vagy Isten nagyobb dicsőségére. Az ilyen helyeken, ilyen szituációkban használt szövegek, könyörgések, imádságok, énekek a kommunikáció megtestesítői Isten és ember között. Elősegítői egy igény beteljesülésének. Hitsóhajok. Reményhordozók. A magyarok körében leginkább a magas keresztfára fölfeszített Jézus és a Boldogasszony kultuszában fogantak. Hozzájuk folyamodók fohászai. Jézus Krisztus érettünk szeretetből vállalt halálának és az istenanya szeretettel táplált és hét fájdalmakkal gyötört segítő szívének megidézői.
A középkori eredetű, de ezen a mi török igával is sújtott, a XVIII. század óta újra betelepített vidékünkön, imáink és kegyhelyeink a mélyben szerteágazó gyökereink. Hajdani templomainkat csak a régészek tudják feltárni a még ma is ecclesia szóból eredő földrajzi neveink helyén. Akkori keresztjeink azonban feltárhatatlanok. Anyagukat eleink környezete szabta meg: csak fából lehettek ezeken a hegy, kő nélküli sík végeken. A fa pedig romlandó, századok viharaiban nem időtálló. De nem úgy a hit, mely emelte őket. Sokkal szívósabb a nép vallásossága, mely folytatni tudta a hagyományt új telepesekkel is, régről itt maradottakkal is. Népi vallásosságunknak így maradhattak tanúi és emlékei. Vissza