Magyar gyermekjáték-gyűjtemény

Fülszöveg

Művelődéstörténetünk egyik súlyos adóssága, hogy ma már alig tudunk valamit azokról, akik a múlt század második felében előkészítői, szervezői és megvalósítói voltak a magyar közoktatás Eötvös által elindított, nagyszabású polgári reformjának. Azokra a minisztériumi tisztviselőkre, vármegyei tanfelügyelőre, tanítóképezdei tanárokra és szakírókra gondolok elsősorban, akik szorgos elméleti és áldozatos gyakorlati tevékenységük révén meghatározó szerepet játszottak az iskolaügy, alapvetően a népoktatás múlt századi hazai modernizációjában. A sors különös fonáksága és igazságtalansága, hogy az elfelejtettek közé tartozik Kiss Áron is, aki - egy kortárs méltató szavai szerint - "neveléstörténetünk Liviusa volt", aki száznál több cikkében, tanulmányában, kézikönyvében, köztük egyedülállló népiskolai neveléstörténetében elfelejtett pedagógusok sorát idézte fel az előző évszázadok korszakából.
Kortársai - olykor talán némi irigységgel - gyakran állapították meg, hogy a magyar oktatásügyben alig-alig volt olyan eszme, intézmény vagy szervezet, amelynek bölcsőjénél ott ne találnák Kiss Áront.
A nagykőrösi református tanítóképzőt 1870-től - még huszonévesen - ő szervezte a népoktatási törvény követelményeihez igazodó, az állami tanítóképzőkkel egyenrangú képesítést nyújtó, korszerű intézménnyé. 1875-ben Budára került, az elemi és polgári iskolai tanítók képzésének ekkor még közös igazgatású intézményébe, a Paedagogiumba, ahol is húsz évig tanárként, 1895-től 1907-ig, nyugdíjazásáig pedig az igazgatásilag különváló polgári iskolai tanítóképző igazgatójaként dolgozott. Korábbi németországi tanulmányútjának tapasztalatai itt érnek be igazán: napi tanítási gyakorlatában, egyedül vagy tanártársaival közösen írott tankönyveiben, igényes oktatásszervező tevékenységében, amivel méltán érdemelte ki "a tanítók tanítója" megtisztelő minősítést.
Cikkeiben, tanulmányaiban - a többi között - a hiányzó magyar pedagógiai szakirodalom megszervezését, a "nevelésirodalmi magyar könyvtár" és a hazai tanszermúzeum életre hívását szorgalmazta (s ez utóbbit, a mai Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elődintézményét előkészítésétől szakmailag is segítette); megalapozta a tanítóképezdei tanárok célirányos felkészítését, ebben is tevékeny szellemi-vezetői szerepet vállalva. A magyar népiskola relikviáinak gyűjtése és az 1880-as években megjelent "A magyar népiskolai tanítás története" című kétkötetes munkája révén a történeti és összehasonlító pedagógia hazai megteremtőjeként tisztelhetjük.
Sokrétű tevékenységének további területeire - így például az 1878-ban kezdeményezésére alakult, kérészéletű "neveléstudományi társaságra", az 1891-ben létrejött Magyar Pedagógiai Társaságra, amelynek élete utolsó éveiben alelnöke lett, a Néptanítók Lapjánál tizenöt éven át végzett segédszerkesztői és a Polgári Iskolai Tanári Közlöny főszerkesztői munkájára, a Péterffy Sándorral együtt szerkesztett Tanítók Könyvtárára - csupán csak vázlatosan utalva, megemlíthetjük még az országos, a fővárosi és a református tanítóegyletek keretében végzett tevékenységét, valamint budai egyházszervezői munkáját, amelynek ugyancsak maradandó eredménye a Baár-Madas intézmény előkészítése, megszervezése.
Egyetlen olyan területe van Kiss Áron sokirányú munkásságának, amelyről az elmúlt években - a magyar játékpedagógia és játéktörténet lelkes hazai szakembereinek jóvoltából - fellebbent a feledés fátyla. Ez a játékpedagógia és a magyar gyermekjátékok gyűjtése terén kifejtett korszakos tevékenysége. Néhány éve ugyanis reprint kiadásban újra megjelent az eredetileg 1891-ben - szerkesztésében - közreadott "Magyar gyermekjáték-gyűjtemény". A gyűjteményes kötet megjelenését annak idején csaknem egy évtized szívós szervezési és gyűjtőmunkája alapozta meg, s benne - Kiss Áron személyes kutatómunkája mellett - száznál több magyar néptanító gyűjtése látott napvilágot. A szerkesztő a mű előszavában és a jegyzetekben megírta a magyar játéktörténet vázlatát, bemutatta a hatalmas anyag pedagógiai hasznosításának gazdag lehetőségeit, s mindezek mellett figyelmeztetően szólt a néprajzi-népismereti tartalom kiaknázásának fontosságáról is. Könyvének pedagógiai időszerűségét, felettébb hasznos voltát ma már aligha kell bizonyítgatnunk.
A gyűjtemény ismételt, teljes terjedelmű kiadása nem csupán művelődéstörténeti leletmentés. A hagyományok előtti tisztelgés gyakorlati haszonnal kecsegtet, haszonnal forgatható kézikönyvet kínál mindazoknak, akik a kisgyermekek - és a kisgyermekek nevelőinek - oktatásával, képzésével, nevelésével foglalkoznak, s ebben értelemszerűen fontos szerepet tulajdonítanak a játékosságnak, a játékpedagógiának. Elsősorban neki, tehát óvóinknak és tanítóinknak s az óvó- és tanítóképzésben dolgozó kollégáinknak ajánlom tiszteletre méltó elődünk, Kiss Áron tanító úr örökbecsű munkáját, a magyar gyermekjáték-gyűjteményt. S nevükben is köszönöm ezt az ajándékot mindazoknak, akik közreműködésükkel, hozzájárulásukkal úgy gazdagítják pedagógiai eszköztárunkat, hogy ezáltal is erősítik kötődésünket nemzeti múltunk értékes és élő hagyományaihoz. Vissza