Kisfaludy Károly egyfelvonásosai I.

Előszó

KISFALUDY KÁROLY
Minden drámaírónak van valami tragikai vétke, különben nem írna drámát. Lírai verset írna, vagy regényt. Művészeti eredendő bűn ez s akiben tudatosul, tragikusnak érzi az életet. A tragikum számára és szemében az egyetlen lehetséges jelkép, a művészi kifejezés egyetlen lehetséges formája. Művészi határsértés természetesen mindkét felé lehetséges, de a nem igazi drámaírók lírát vagy epikát művelnek színpadén is, Kleist pedig, ez az ízig-vérig drámaköltő, hiába ad Michael Kohlhaas-ának novellaformát, mégis tragédiát csinál a sujet-jéből. Az is meglehet azért, hogyne lehetne, hogy valaki életművének valamelyik közbülső szakaszán ocsúdik rá tragikus vétkére s akkor egyszeriben vált az életszemlélete, tragikussá mélyül. Így kényszerül a mi Vörösmartynk dramaturgiára és drámaírásra Zalán Futása és egyéb epikus művei ellenére, de mikor aztán széles kezelésű áldrámái után igazi drámákat kezd szerezni, drámaivá komolyodik epikája is, lírája is. A kezdet kezdetén A két szomszédvár tragikus eposz, a végén a Vén cigány, az Előszó, az Emberek, az Emlékkönyvbe, a Fogytán van a napod... tragikus líra.
Vajjon mi a Kisfaludy Károly tragikai vétsége? Első nézésre, felületes ítélet szerint legvalószínűbben az, hogy anyja élete árán született. Ezért gyűlölte meg atyja, s ennek a gyűlöletnek terhét cipelte világéletében... Vissza