Kiskunfélegyháza harangjai

Előszó

Mi az, ami azonos és mi az, ami különböző? A létezés és elmúlás fájdalma van-e többségben vagy mégis inkább az élet örömei és szépségei? Léteznek-e egyáltalán más csodák, ha a csodák legnagyobbika saját életünk és általában létezésünk puszta ténye? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vetnek föl Durda Toldy Barilar asszony versei. E verseket átolvasva csak az a feladat hárul rám, versszerető emberre, hogy árnyak és való, boldogság és fájdalom között, hajnali harmatot és öszi száraz leveleket felidéző sorok között sétálva néhány gondolkodásra serkentő megjegyzést tegyek, melyek talán majd arra ösztönöznek valakit, hogy e könyvet kézbe vegye, fellapozza vagy figyelmesen végigolvassa. Arisztotelész szerint az emberi alkotás forrása a rácsodálkozás, Hegel pedig azt mondja, hogy az az ember, aki semmin sem lepődik meg, eltompultságban és ostobaságban. Mert nem az a legnagyobb emberi bűn, hogy megszülettünk. Bün az, ha nem hagyunk magunk után semmit. Az írás mindenesetre kulturális tett: az állatok csak utódaikat hagyják maguk után, az emberek azonban müveiket is. Az írás, mint egyébként minden más művészeti aggal való foglalkozás is, a szabadság kifejezése. Toldy Barilar asszony is tervezve rendezi be és hozza összhangba másokéval az életét. Tájak, színek, képek, benyomások, a dolgokra való rácsodálkozások váltogatják egymást verseiben. Álom és valóság összevegyül. Végül pedig megszületik a kép, az életút rajza, önmagára, felebarátaira, az őt körülvevő emberekre és tárgyakra vonatkozó följegyzések. Vissza