Előszó
Nem adatott nékem fennszárnyaló ének,
Zengni daliákat, régi dicsőséget, -
Mélázó honfibú lágy zengzete bongva
Bele nem cseng az én útszéli dalomba.
Akiknek nevére honfi szíve dobban,
Az én...
Tovább
Előszó
Nem adatott nékem fennszárnyaló ének,
Zengni daliákat, régi dicsőséget, -
Mélázó honfibú lágy zengzete bongva
Bele nem cseng az én útszéli dalomba.
Akiknek nevére honfi szíve dobban,
Az én árva nevem nincs az ő sorukban,
S hírem, dicsőségem tetszik csak olyannak,
Mint vándor bohócé, akit megtapsolnak,
Midőn ponyvát terít és bukfencet árul
Dologtalan népnek olcsó mulatságul.
Ó pedig szeretlek, én földem, te drága!
Mint talaját a fa, hol elhullt virága.
Lelkem minden szála te hozzád van kötve,
Ugy fogódzik belé áldott, szent rögödbe.
Cordélia-módra szerettelek mindég
És viseltem érted a gúny Nessus-ingét.
Kitagadva jártam időtlen-időkig,
Sajnáltad én tőlem éltető emlőid.
Vissza