Nincs megállás

Fülszöveg

1944 decemberében még a nyilas terror tombolt Budapest utcáin, amikor Kiss Károly a fronton át Szegedről érkezett pártutasítást teljesítve, ágyúdörgés és lövedékek robbanása közben megszemlélte a Tisza Kálmán téri Volksbund-házat: valóban alkalmas lesz-e kommunista pártközpontnak. Élete mindig veszélyben forgott, de az ügy közeli győzelmében már nem kételkedett. Az 1920-as évek elején lett az illegális mozgalom harcosa, ettől kezdve szakadatlan üldöztetés közepette élt, optimizmusa azonban a legnehezebb helyzetben sem hagyta cserben. - Hogyan foghatja fel olyan derűsen az életet, amikor még éveket kell magánzárkában eltöltenie? - kérdezte tőle a Gyűjtőfogházban a szokatlan helyzete miatt kétségbeesett Szélpál Árpád újságíró. Kiss Károly már nem először volt a Gyűjtőfogház rabja, kínvallatásokon, éhségsztrájkon ment keresztül. Azt azonban ő sem sejthette, hogy kiszabadulása után hét évig kell bujkálva, álnéven élnie, majd hosszú évekig tartó internálás lesz az osztályrésze.
Kiss Károly minderről közvetlen egyszerűséggel számol be könyvében, lépten-nyomon humoros epizódokkal tarkítva valójában súlyos mondanivalóját. Különös értéke emlékiratának, hogy a tények sokaságával érzékelteti: a szimpatizánsok óriási gyűrűje vette körül az illegális pártot, segítve, támogatva a harcosokat. Szakmájában, ahol sok embert ismert, szinte családias szolidaritás, összetartás nyilvánult meg, ha saját vagy elvtársai részére keresett menedéket, a párirodalomnak lerakóhelyet vagy titkos megbeszélésekhez megbízható lakást. Így volt ez még a legnehezett időkben is, amikor 1944 szeptemberében, mint az illegális KMP vezetőségi tagja, részt vett a fegyveres ellenállási csoportok szervezésében. Vissza