Előszó
Huszonöt év a nyelvművelésben
Nemzetek történelmében, nyelvek életében egy negyedszázad nem nagy idő, s ennyi nem sok még egy tudományág fejlődésében sem. Vannak azonban olyan évek, amelyeket nem lehet, nem szabad a közönséges mértekkel mérni, mert míg leperegtek, több történt, mint más korszakokban akár kétszer annyi idő alatt. Ha visszatekintünk nyelvművelésünknek 1945-től 1970-ig eltelt huszonöt esztendejére, kétségbevonhatatlanul azt állapíthatjuk meg, hogy a magyar nyelv ápolása, tudatos fejlesztése szempontjából ritka eredményeket termő tudománytörténeti szakasznak voltunk tanúi és cselekvő részesei.
1. Mindenekelőtt azért érezzük ezt így, mert sikerült nyelvművelésünket gyökeresen megújítanunk, mégpedig céljában és módszereiben egyaránt. A célt, amely mai nyelvművelésünket vezérli, így jelölte meg Lőrincze Lajos az 1951. december 12-i nyelvművelő ankét vitaindító referátumában: ,,A nyelvművelés nem a nyelvért van, hanem, mint a nyelv maga is, az emberért, a társadalomért. Ez a súlyponteltolódás... alapvető különbség a régi és az új nyelvművelés között. A nyelv ápolása, fejlesztése, gazdagítása, »tisztogatása nem azért történik, hogy ezzel azt »az idegen szennytől, salaktól megtisztítsuk, hanem azért, hogy minél megfelelőbb eszköze legyen az emberek érintkezésének, a gondolatközlésnek, minél használhatóbb fegyvere a társadalom harcának, minél alkalmasabb hordozója és terjesztője a nemzeti műveltségnek" (I. OsztKözl. 2:406; Nyelv és élet 156).
Ebből a felfogásból természetesen következett az a z újfajta nyelvművelői magatartás, amelyet Németh G. Béla ekképp jellemzett az „Édes anyanyelvünk" című nyelvművelő kötetről írva: ,,A mai nyelvművelő is tudja, hogy elsődlegesen fontos a szabályok ismerete, de azt is, hogy ez magában még nem üdvözít. Ezért mindenekelőtt gondolkodni, eszmélkedni, ítélni akarja megtanítani az olvasót, a hallgatót. Tulajdonképpen nem is nyelvművelés a szó hagyományos értelmében, hanem nyelvi népművelés. A régi nyelvművelő munkája rendszerint két tevékenységre korlátozódott: ostorozta a hibásat, s javaslattal (új szóval, fordulatformával) állt elő a hibás kiküszöbölésére. A mai viszont emellett, sőt ez előtt, igyekszik bevezetni, járatossá tenni a nyelv sajátos logikájában, sajátos szellemében a hallgatót, az olvasót, hogy azután a maga lábára állítsa a nyelvi eszmélkedés és ítélet területén. Nem oktatja ki az olvasót, a hallgatót, nem riasztja el tételes szabályok áradatával, nem kényszeríti. . . kihívó, fölényes, kicsinylő hangjával dacos ellenkezésbe, hanem mintegy megbeszéli vele a szóban forgó nyelvi kérdést, s szinte vele együtt oldja meg azt.
Vissza 
