Kiterjedt rokonság

Előszó

EA szeptemberi nap észrevétlen bújt el a szakadozott, ritkás felhők mögé s nyomban szürke sávok terültek el az erdő fölött. Színük akár a nyersvászoné. Az erdőszélen géppuska kelepelt szaggatottan, visszhangja, mintha csak félelemtől fulladoznék, úgy zihált a berekben. Dokija megállt az alacsony sövény mellett, amely a veteményes kertet választotta el az udvartól, hallgatta a lövöldözést. „Ügy látszik, a banda már megint itt van. Csak nem támadták meg a bizottsági tagokat?" - Felsóhajtott. Tyimofijra gondolt, aki még reggel elment, hogy felossza a földesurak és a kulákok földjét s még mindig nem tért haza. Szívét heves fájdalom szorította össze. Asszonyszíve a bajban mindig elsőnek remegett meg hozzátartozóiért és szeretteiért. Most is keresve kereste, kihez fohászkodjék, hogy a sors megoltalmazza őket a szerencsétlenségtől. Gondoljuk csak el, hány esztendő telt el, amióta a hallgatag, komoly Tyimofij először becézgette Dokiját. Fölnevelte már a fiát azóta az asszony és még most is mennyire szerette, mennyire vágyakozott férje után, bár ezt mások előtt soha egyetlen szóval, egyetlen jellel sem mutatta. Amikor Dmitro megszületett és Dokija megismerte az anyaság tündöklő és aggódó érzését, Tyimofij iránti szerelme újabb tartalommal gazdagodott: már nemcsak férjét, hanem szinte apját is látta benne, talán azért, mert édesapja éppen akkortájt halt meg. Esténként, valahányszor Tyimofij megjön a munkából, Dokija hozzásimul, boltozatos mellére hajtja fejét és belélekzi az erdő és a széles sztyeppe bódító illatát, amely a férfi ruhájából árad; ez már olyan jó, olyan boldogító érzés, hogy szinte a fájdalomhoz hasonlít. Vissza