Kockadobás

Előszó

Szeretném, ha nem olvasnák el ezt a Jegyzetet, vagy ha azon nyomban elfelejtenék, mihelyt átfutották. A jól tájékozódó olvasónak aligha mond olyasmit, amire ne jönne rá maga is, könnyen megzavarhatja viszont a naivat, akinek mégiscsak szemügyre kell vennie a Költemény első szavait, hogy a továbbiakon át - úgy, ahogy el vannak helyezve - eljusson az utolsókig, s mindebben nincs egyéb újdonság, mint az olvasnivaló térbeli elrendezése. Mindenekelőtt a "fehér" az, ami szembetűnik és fontosságot nyer: a versírás mindig is igényelte a fehéret, mint valami csendből szőtt burkot, méghozzá általában olyan mértékben, hogy a lírai, vagyisw kevés lábból álló sorok középütt a lapnak hozzávetőleg egyharmadát foglalják el: ezt a mértéket én sem lépem át, csupán földarabolom. A papír mindannyiszor közbelép, valahányszor egy kép a maga törvényei szerint abbamarad vagy folytatódik, elfogadva újabbak hozzákapcsolódását, és mivel ezúttal a hagyományokkal ellentétben nem szabályos hangokból álló kapcsolóelemekről vagy verssorokról van szó, hanem inkább az Eszme prizmatikus szóródásairól, színrelépésük pillanatáról és szereplésük tartalmáról valamely meghatározott spirituális jelenetben, ezért elsősorban a gondolatmenet rejtett foanlához mért közelibb vagy távolibb elhelyezkedésük az, amit a szöveg, a valószerűség érdekében megkövetel. Ezek az egyes szócsoportokat vagy az egyes szavakat egymástól elválasztó és mintegy papírra másolt szellemi térközök azzal az irodalmi, ha szabad ezt a szót használnunk: előnnyel járnak, hogy úgy tűnik, mintha általuk a szöveg mozgása olykor felgyorsulna vagy lelassulna, sőt mintha ezt a mozgást egyszersmind az Oldal egészének látványa is befolyásolná és tagolná, ez utóbbit olyan alapegységnek tekintve, mint amilyen egy más vonatkozásban a versszak vagy tökéletes verssor. Vissza