A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve XXII.

Előszó

Zalai-Gaál István
A györei neolitikus antropomorf edény
Az európai neolitikum népcsoportjai olyan intenzív és sokáig tartó kapcsolatban álltak halottaikkal, mely mai kultúránktól már idegen, s amely kapcsolatnak életkorok, nemek, társadalmi helyzetek és halálokok szerint egyaránt megnyilvánuló vonatkozásai is voltak. Ez az élők és halottak közötti viszony sokkal tovább tartott, mint maga a temetési szertartás, melynek egészét a régészeti adatok csupán sejtetni engedik. Azonban a neolitikus temetőelemzések eredményei utalnak az élők és eltemetettek közeli, a neolitikus kultúra különböző területein megnyilvánuló viszonyaira, mindkettőjük szerepére is a közösségen belül.1
A halál titokzatos, érthetetlen jelenség lehetett a neolitikus emberek számára is, erre az időszakra már bizonyos elképzelések is kialakulhattak az olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogy mi történik a meghalt személyekkel, hová kerülnek, visszatérhetnek-e esetleg más formában. Az elképzelések a gyakorlatban rítusokat eredményeztek, melyek nem egyénileg alakultak ki, hanem a közösségi tudat kifejeződései voltak. Ezek a „kifejeződések" a régész számára éppúgy egy régészeti kultúra jellegzetességeit alkotják, mint pl. a sírmellékletek.
A neolitikus temetőkben és telepeken is előforduló különleges objektumok mellett ugyancsak nagy jelentősége van az egyes sírokba mellékelt különleges, a szokásostól eltérő jellegű tárgyaknak is, melyek közül kiemelkedő jelentőségűek a közép-európai neolitikum temetkezéseiben csak szórványosan előforduló antropomorf és zoomorf ábrázolások (mécsesek, idolok, oltárok, edények). A lengyeli kultúra sírjaiban, telepeken és szórványként megtalált ember- és állat alakú idolplasztikájával eddig is behatóan foglalkozott az ősrégészet tudománya,2 a kultúra délkelet-dunántúli elterjedési területén előkerült leletek alapján pedig több kiértékelő munkában is tárgyaltuk a felmerülő kérdéseket.3
Jelen munkánkban a neolitikus ember alakú edények kérdéskörét taglaljuk az úgynevezett svodíni (Szőgyén) típusú sírkerámiák és töredékeik alapján, melyek a lengyeli kultúra keleti elterjedési területének jellemző leletei, s melyek első egész magyarországi példánya a délkelet-dunántúli Győrén került felszínre 1999-ben. A leletek közlésén kívül keressük a választ az ember alakú edények rendeltetésére, a korabeli vallási életben betöltött szerepükre is. Ez pedig szükségessé teszi a leletkörülmények és összefüggések beható elemzését is.
A különböző kultúrák esetében R. Meyer-Orlac is a régészeti leletekből és összefüggéseikből kiindulva kereste a választ a halállal és a túlvilággal kapcsolatos kérdésekre, s ehhez még az etnológia, a néprajz, a szociológia kutatási adatait is felhasználta.4 G. Weiss azonban úgy látja, hogy a leletkörülmények önmagukban nem elegendőek a kiásott leletanyag egyértelmű interpretálására. Annyiban egyetérthetünk vele, hogy a régészeti leletek sokkal ritkábban adnak annyira egyértelmű választ a kérdésekre, mint amennyire kívánatos volna: az ősrégész sok esetben csak képzeletére támaszkodhat, s így csak „spekulatív" módon közelítheti meg a vallási-kultikus élettel kapcsolatos problémákat. Ezt a „csapdát" következtetéseink levonása közben mindenképpen szeretnénk elkerülni, a kiértékelés során lehetőség szerint csak a megfigyelhető jelenségekre koncentrálva. Vissza