Előszó
A magyar klasszicizmus a 18. század utolsó harmadában vette kezdetét. Első hulláma, az úgynevezett régi típusú iskolás, horatiusi klasszicizmus Szauder József máig legszínvonalasabb összegezése (A...
Tovább
Előszó
A magyar klasszicizmus a 18. század utolsó harmadában vette kezdetét. Első hulláma, az úgynevezett régi típusú iskolás, horatiusi klasszicizmus Szauder József máig legszínvonalasabb összegezése (A klasszicizmus kérdései és a klasszicizmus a felvilágosodás magyar irodalmában. In: Az estve és Az álom, Bp., 1970,92-122.) szerint jellemzően a feudális magyar értelmiség alacsonyabb társadalmi rétegeiben jelentkezett. Diákok, jegyzők, falusi papok tollán sorban születtek az allegorikus képeket, morális típusokat, nap- és évszak-témákat versbe öntő, deákos klasszicizmusnak is nevezett költészet termékei. Ez a humanisztikus latin iskolán nevelkedett stílusforma értelemszerűen számos érintkezést mutat a barokkos ízlésű, népszerű költészettel is, ugyanakkor az antikvitás remekműveinek átültetésével, értelmezésével a legkülönbözőbb irodalmi körökben vált gyorsan komoly hatástényezővé. A horatiusi klasszicizmus forradalmi újításokat eredményezett a poétikai gondolkozásban: rögzítette a költői leírás szabályait, kialakította a műfaji preferenciákat, a prozódia elveit. Ez utóbbi szempontjából különleges jelentőségűnek számított a klasszikus triász (Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Révai Miklós) prozódiai vitája, amely ugrásszerű előrelépést jelentett a magyar verselméleti gondolkozásban. A deákos költők szoros korrelációt tételeztek fel a művészet, a tudomány, valamint a tanítás között, s noha az elsővel szemben az utóbbi kettő primátusát hangsúlyozták, működésük az 1760-as, 70-es években mégis fontos szerepet játszott a költészet presztízsének hirtelen növekedésében. Ezt a folyamatot tetőzte be Virág Benedek poétái munkássága, aki versei révén a legszélesebb irodalmi körökben egyöntetű köztiszteletnek örvendett.
A magyar klasszicizmus második szakaszát Bessenyei György és társai (Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrinc, Báróczi Sándor) fellépésétől, tehát az 1770-es évek kezdetétől szokás számítani. A költőként kevésbé ismert Bessenyei igen sokat tett a klasszicista műfajok elterjesztése terén; a tragédia mellett az ő nevéhez fűződik a francia szellemiségű költői levél, az épitre divatba hozása, az értekező vers, az ún. discours en vers (A Lélekről) adaptációja vagy a klasszicizmust a rokokó ízlés játékos pikantériájával ötvöző ünnepi játékok, a magyar fetes galantes-ok eseménysorozatának verses leíró formába öntése (Az Eszter-házi vígasságok) is. Mindez tájékozódásának alapvetően franciás irányultságát jelzi; nem véletlenül szokás a felvilágosodott klasszicizmust más terminológiával voltaire-i klasszicizmusnak nevezni. Természetesen a klasszicizmusnak e változatát nem lehet mereven elkülöníteni az ezt megelőző deákos ízlés jórészt barokkos beállítottságától; Bessenyei lírájában nemcsak az év- és napszakvers tradíciói élnek változatlanul tovább, hanem például az allegorikus-aforisztikus verstípus (Szép-ész, Házasság, Barátság) hagyománya is. A bihari remete mellett a magyar klasszicizmus másik meghatározó egyénisége Batsányi János, aki a nemzet, a haza iránti elkötelezettségét tolmácsoló versein kívül A franciaországi változásokra egyetlen, hatalmas ívű körmondatával a klasszicista versszerkesztés technikai bravúrjaiból ugyancsak ízelítőt adott.
Vissza 
