Kölcsey Ferenc kritikái

Előszó

Kölcseynek a kritika terén voltak már elődei. Azonban sem a XVIII. századbeli folyóirataink műbíráinak, sem irodalmunk akkori vezérének, Kazinczynak irodalmi elvei nem voltak alkalmasak az igazi kritikai élet megteremtésére. A félelem, hogy a gáncs elriasztja a törekvőket az irodalomtól, a műalkotások értékének a külső formában, a nyelv csinosságában s a kifejezések választékosságában való keresése: gátjául szolgáltak a valódi kritikának. Találkozunk ugyan már a Kölcsey fellépését megelőző korban is értékesebb kritikai elvekkel, így pl. Kármán Józsefnek a Nemzet csinosodásáról való elmélkedésében és Döbrentey Erdélyi Múzeumbeli cikkeiben, de Kármán nem volt gyakorlati kritikus, Döbrenteyből pedig, noha jelentős eszthetikai műveltséggel dicsekedhetett, hiányzott a természetadta tehetség, az ízlés és az az erkölcsi bátorság, amely nélkül szigorú és igazságos műbíró el nem képzelhető.
Kölcsey volt az első, akiben tudás, ízlés és bátorság teljes mértékben megvolt. Első mesterei a kritikai tanulmányaiban Voltaire és Boileau voltak, de a gazdag német eszthetikai irodalommal való megismerkedés elfeledtette vele a franciák tanításait. Mint a dolgozataiban, különösen a Kritika c. tanulmányában levő nagyszámú utalás és hivatkozás bizonyítja, jól ismerte a német eszthetikát, az öreg Sulzertől kezdve a maga koráig. A tőlük elsajátított ismereteket sikerrel alkalmazván a mi irodalmunk jelenségeire, szerencsésen juttatta érvényesüléshez kritikai működésében. Jelentősége elődeihez képest abban áll, hogy azok csak nagy általánosságban hirdették elvont elveiket, ő határozott művek alapján adja tanításait. Vissza