Komédiások/A szürke eminenciás

Előszó

Még most is, amikor immár végképp elhatároztam, hogy följegyzem emlékeimet - mondhatnám: tanúvallomásomat - a nagy színésznő, Dalmáth Elza és férje, Bóra professzor különös halálának előzményeiről, s egyszersmind kiadom birtokomból a professzor Naplóját, melyet a tragédia napját megelőző estén klinikai dolgozószobájának íróasztalában megtaláltam, majd magamhoz vettem, s mindmáig senkinek sem szólva róla, elrejtettem - még most is bénító vonakodással, gátló aggályokkal és meggondolásokkal kell viaskodnom lelkiismeretemben. A tragédia óta eltelt, évtizednél hosszabb idő alatt legalább ötször vettem kezembe a tollat - egy ízben már majd nyolcoldalnyit írtam de elfogódottságom, melynek indítékai közül a baráti tapintat s a kegyelet hatott legfeszélyezőbben, mindannyiszor fölébe kerekedett a megnyilatkozás heves kényszerének. így azt a nyolc oldalt is egy, az írás közben támadt hirtelen megtorpanásomban összetéptem. Úgylehet ezúttal sem jutok ennyinél többre, ami pedig végképp azt jelentené, hogy a hallgatás mellett döntök, mi több: tűzre vetem Bóra Ádám naplóját is, hadd merevedjék örök rejtéllyé e dráma, mely manap már úgyis csak az esetben emelkedhet túl holmi bizarr s csupán az emlékező öregeket borzongató histórián, ha sikerül érzékeltetnem a tragédiát holdudvarként keretező korszak sajátos légkörét, mindent átható drasztikumát. Most azonban olyan váratlan körülmény fokozza bennem a vallomás kényszerét, hogy azt is joggal hihetem, végre kiírom magamból: orvosaim ellentmondó diagnózisaiból, szokatlanul szapora szavú derűlátásából és készséges engedékenységéből ugyanis könnyűszerrel kiszámíthattam, hogy legfeljebb egy esztendőm van még hátra... Vissza