Könyv a fűben

Előszó

Részlet:
"MÁR SOHA
Megesik, hogy valami üldözni kezdi az embert; amikor kilépett a klubból egy mentőkocsi éles vijjogását harsogta szét a televízió, s a hang kísérte még a folyosón is, a fülébe csengett, amíg öltözött; pedig gondosan és sokáig öltözködött, hidegek már az éjszakák, s mintha eső hullana, nedvesek az utak és az ösvények. Az ő útjai és ösvényei, ugyan! Valamit odamorgott a sarokban bóklászkodó Tóth Ferinek, valami olyasmit, hogy a szobában rend legyen ám, már unja, hogy örökké balhézni kel1, hol az újakkal, hol az öregekkel. Meglehet, hogy még a rosszkedve is csak a vijjogás miatt volt, pedig az itteni életbe igazán beletemethette volna az emlékeit.
- Aludtál?
Gabai, a járőrtársa barátságosan mosolygott. Kár volt ráförmednie.
- Csak olvastam. Az ember már félre sem húzódhat? Nem teheti meg? Soha?! Hiányzok, ha nem láttok mindig, mindenütt nyüzsögni és egész délután?
- Nekem ugyan! Nyüzsögsz vagy nem nyüzsögsz, a te dolgod.
A százados röviden igazította el, Ják őrvezető fázósan kísérte ki őket az éjszakába, a kapuig; valóban nedvesség permetezett a végtelen magasságokból. Nem eső, hanem mintha a levegő bomlott volna szét atomjaira. A nagy, fehér kocsi ott állt a kerítés túloldalán, s mintha derengő tömege vonzaná magához az őrt, aki meg az innenső oldalon toporgott. A kocsi tetején a lámpabura; csak alszik, és nem lövelli szét körbe a kék fénynyalábokat. Valahol bent, a műszerfal mögött szunnyad a sziréna." Vissza