Én nem szégyellem, hogy magyar vagyok!

Fülszöveg

Tudták és tudják, hogy a vers, akár az ölelés nélkülözhetetlen az igaz, őszinte érzelmeiket vállalni merő emberek között. Úgy gondolom, mi vagyunk többen. Ezenkívül még azt is gondolom, eljött az ideje, hogy a költészet visszavegye helyét, és teljesítse feladatát a mai magyar valóság hétköznapjaiban, legyen az bármilyen mérgekkel átitatva. A költészetet szégyellni kell? Tehetném fel a kérdést miután hazánk ismert irodalomkritikusai közül többen, úgy nyilatkoznak: dehogy mondom azt, hogy költő vagyok, elveszíteném minden hitelemet. De ha íróként mutatkozom, egész más a fogadtatás. Lenni nem ugyanaz, költő csak Isten kegyelméből lehet valaki, akár táltosaink idejében. Azt hiszem, a legtöbben elfelejtették a költészet igazi feladatát: a nép szolgálatát, a nép vezetőét, összetartását ha arra van szükség, a néplélek épségben tartását és erősítését. Hiszen a múlt táltosainak, gyógyítóinak, művészeinek elsősorban népük gyógyításán kívül annak összetartása volt a feladatuk, és céljuk, elsősorban lélekben, mivel ha a lélek ép, akkor a test is képes megbirkózni az idő támadásaival egészen addig, ameddig azt a legfőbb erő, Úratyánk engedi. Itt az ideje, hogy e hivatásunknak érvényt szerezzünk ebben az antihumanista, lélekellenes és így természetellenes világban. Persze ehhez kell a nép, Önök, hiszen az emberi élet értelme sem lehet más, mint a nemzetközösség erősítése ebben a válságos időben, és szolgálata a lélek nyelvén, magyarul, mely nyelvet mindannyian beszélünk, ki éppen hogy csak, ki szebbén, de mindenképpen a közös magyarság érdekében. Hisz lelkében is, nyelvében el a nemzet. Vissza