Az államférfi I-II.

Előszó

Ez a könyv tíz évvel ezelőtt látott napvilágot, azóta 1938-ban franciául is L'homme d'état címen a Bibliothéque de philosophie contemporaine-ben. Magyar kiadása már régen elfogyott, s most sürgetésre másodszor úgyszolván változatlanul adom ki. A könyv elméleti alkatának, pszichológiai ténymegállapításainak, másfelől értékítéleteinek érvénye ugyanis az emberiség politikai életének most letűnt drámai forróságú tízéves szakaszában sem módosult.
Miért? Mert a politikai lélek típusai sem változtak, bármily fergeteges idők járnak is felettünk. A politikusok hajdan és ma látók és vakok; hivatottak és hivatlanok, idealisták, akiknek a fantáziától szerkesztett eszményi képeit a közönséges valóság patái széttapossák és realisták, akik szürkeségükben akkor sem tudnak a valóság fölé emelkedni, amikor magas célokat kellene kitűzniük. A politikusok között mindig voltak lágyszívűek és kegyetlenek, naivan ravaszok és raffináltan bölcsek; olyanok, akik legalább a gyarló emberi igazságosságra kiegyensúlyozott lélekkel törekszenek, s olyanok, akik hazájuk boldogságát más népek boldogtalanságának árán is kicsikarni iparkodnak. Az egyiknek egységes, önmagához hű politikai stílusa van, a másik ide-oda kapkod, önmagának minduntalan hűtlen árulója. Az egyik az elvek szilárd embere, a másik a pillanatnyi konjuktúrák gyáva szolgája. Egyesek az észnek szigorú logikai gondolatjárását követik, mások a politikai művészet finom intuiciójával dolgoznak; egyesek merő konkrét tényemberek, mások a képzelet griffmadarán repülnek, de szárnyuk csakhamar leválik, mint Ikaruszé; némelyek a felelősséget férfiasan vállalják, mások még öngyilkosság árán is megszöknek előle. A politikai fórum embereit ma is ugyanaz a becsvágy és hatalomvágy, ugyanaz a büszkeség és gőg hajtja, mint valamennyi korban; olyan féltékenységgel és irigységgel, lassú taktikával vagy hirtelen intrikával bánnak társaikkal, mint hajdan. Majd agresszívek és rohamozó modorúak, majd csak defenzívek és óvatos önuralmat gyakorolnak; inkább gyűlölnek, mint szeretnek, mert Egyik legnyersebb ösztön, a hatalomvágy, kergeti őket; okkal vagy ok nélkül hol pesszimisták, hol optimisták; egyszer az elvek szigorú erkölcsi tógájába öltöznek, máskor a számító opportunizmus mimikritérgeivé törpülnek. Egyesek a hagyományhoz ragaszkodó konzervatívok, mások született hagyománybontó radikálisok. Némelyeket a politikai tárgyszerelem önzetlen odaadása, másokat az egyéni önzés ösztönrendszere űzi előre. Az egyik a szó és az írás sugalmazó erejével rendelkezik, a lélek forró széljárása süvít ki belőle és magával ragad, a másik zordon fenséggel hidegen kormányoz s önkénytelenül tiszteletet és tekintélyt parancsol. Az egyik a közösségbe való teljes beolvadást, maximális kollektivizmust s engedelmességet követel mindenkitől, ugyanakkor jómaga a maximális individualizmus alapján gennyező önhittséggel tartja az imperátori pálcát kezében; a másik meg a demokratikus liberalizmus fölkent papjának hiszi magát, de ahol csak teheti, feltétlen engedelmességet követelő merev autokra. Az egyik türelemmel várja, míg az indus példaszó szerint az eperfa levele selyemmé válik, a másik türelmetlen mohósággal zúdítja magára a sors hatalmát. A lusta úgy nézi minden munka nélkül a közéletet, mintha ennek totemje a sült galamb lenne a serény meg agyondolgozza magát s csakhamar elég a közért végzett odaadó munkában. Az egyik csupán jelszavas, a kor szellemétől megihletett üres demagóg, mindig önérdekét szimatoló farkasintelligencia, de folyton emelkedik; a másik a zord igazságot hirdető próféta, de mindig alul marad. Az egyikre a siker magától rámosolyog, pedig nem keresi; a másik mindenáron lót-fut érte s mégis elbukik. Az egyik rideg és kemény, biztos járású lélek, a másik szentimentális nyafogó, akinek lelkében az önféltő érzelmek nyálkásan burjánzanak s ezért komoly cselekvésre képtelen. Az egyik csalános nyelvű, embermegvető szatírikus, aki libacsőrű csipkedő modorával mindenkit egyhamar megsért: a másiknak lelke szívalakú öntőformából került ki, a szeretet uralkodik benne. Az egyik szellemi érverésének üteme gyors, a másiké álmosan lassú: amaz mindig tettrekész, emez elszalasztja a cselekvés kedvező alkalmait. Az egyik örök eszményeket valósító aternalistának hiszi magát, aki hivatva van a társadalmat gyökeresen s időtálló módon megújítani: a másik csak a pillanatnyi helyzeteknek élő temporalista, aki tudatosan csak toldoz-foltoz, ideiglenes érvényű munkára vállalkozik. Az egyik az eszméit állhatatosan végrehajtó akarat szobra; a másiknak lelke tele van a politikai pátosz lírai hőforrásaival, de komoly cselekvéssel sohasem vesz részt a közélet drámai küzdelmében. A reális államférfi, ha alszik, akkor is a valóságon töpreng: a fantaszta politikus, ha ébren van, akkor is álmodik. Az egyik, mikor szót kellene használni, már cselekszik; a másik gondolatok és tettek helyett mindig szavakat bocsát árúba. Az egyiknek tettei mindig hajszálpontosan fedik szavait, a másik örökösen hazudik,s ha igazat látszik mondani, akkor is háromszázhatvan fok alatt hazudik, vagy legalább is «laza igazmondásban» szenved. A született parancsoló politikai személyiség a társadalommal örökkön a vereri (félni) igét konjugáltja, a gyáva meg folyton maga retteg a társadalom ítéletétől, az ú. n. közvéleménytől. Az egyik lelkét folyton a cselekvésvágy feszíti, örökösen terveken töri a fejét, hogyan formálja hatalmával a jövőt, a másik meg mindig csak acta agit: azon kérődzik, ami már régen megvan. Az egyiknek finom lelki szerve van a körülötte zajló élet bonyolult összefüggésének tiszta és lényegszerű meglátására: a másik meg merőben értetlenül és gyermetegen áll előtte, s bár a sors hatalmat adott kezébe, nem tud mit csinálni vele.
A politikai lélek formái tehát lényegükben változatlanok: ez jogosít fel arra, hogy könyvem második kiadása is változatlan. Persze, csábító feladat lenne a tipikus politikai lelki alkatokat a lefolyt évtized jelentős történeti szerepvivőinek példáin is szemléltetni, mert működésük a legközvetlenebb élmény számunkra. A jelennek ezeken az előttünk álló modelljein érezhetjük meg legjobban, hogy az erős érzelmektől párolgó politikai eszmék illúzióinak micsoda hihetetlen valóságformáló, bár sokszor csak ideig-óráig tartó ereje és hatalma van. Azonban az olvasó maga is könnyűszerrel odasorakoztathatja a politika régen letűnt tipikus alakjai mellé a hatalomnak ma világszerte kimagasló képviselőit s változatos lelki struktúrájuk hat az itt megadott szempontok alapján. Szemléltető politikai galériámat a mostani államférfiak arcképeivel később majd kiegészítem. Ehhez azonban ma még hiányzik legalább a pár évi történeti távlat; hogyan bontakoztatták ki a bennük szunnyadó erőket a mostani világdráma végső kifejletében? milyen majd a sorsuk, sikerük vagy bukásuk? volt-e bennük valóságérzék eszményeik kivitelére, vagy pedig csak a fantaszta és lelkiismeretlen nagystílusú kalandorok típusába tartoznak-e? Meg kell várnunk biodicaeájuknak, életük benső értelmének kiteljesedését. Másik okom arra, hogy ez a könyv kiegészítés nélkül lát napvilágot, annak a szellemi szabadságuak hiánya, amellyel éppen a mai politikai viszonyok miatt a tárgyszerű tudományos gondolkodás nem rendelkezhetik.
Vissza