Hegyháti rapszódia

Előszó

A VILÁG KÖZEPÉN
A gyermekkor őrtornyából cipó hátú dombokra, méla lankákra, borzas erdőkre látok, és a valóságban is a római sáncok mellől, a vasvári fennsíkról.
Csupa hajlat, csupa ringás, csupa kékség minden. „Gömbölyű, szelíd, színjátszó vidék latin, zenélő tarkaság". Tudomásom szerint Babits Mihály soha nem járt a Vasi Hegyháton. Mégis, mennyire ide illő tájkép kéklik fel a versében. Hogyne illene ide is, hiszen a Dunántúl szülte, nevelte őt, és oltotta a szívébe Pannónia szerelmét.
Szabó Zoltán, a Szerelmes földrajz írója - bár nem a Dunántúl fia ellágyulva vallotta meg, hogy édesebbnek és szelídebbnek találja ezt az országrészt, mint a többit.
Tatay Sándor - miként a Bakonyi krónikában íija már egyenesen úgy vélte gyermekkorában, hogy szülőfaluja, Ba-konytamási a világ közepe.
Úgy véltem én is sokáig Andrásfáról. Legalább hat-hétéves koromig. És még utána is egy ideig úgy: ha netán nem is Andrásfa, akkor Vasvár a világ közepe. Hiszen ott vannak a csodákat kínáló boltok, ott van a zsongó piac, ott a pörköltillatot lengető Zöldfa. Ott van Tretter doktor.
Felnőtt fejjel, távoli országokba elvetődve - akár Örményországban, az Ararát szikrázó, havas hegycsúcsa alatt, akár Amerikában, az Atlanti-óceán partján - számítgattam magamban: vajon hány kilométerre vagyok most Andrásfától. Nagyvárosok fóterén néha oszlopokat láttam, a szélrózsa minden irányába mutató táblákkal, amelyek a távolságot mutatták messzi nagyvárosoktól. Londontól, Pekingtől Moszkvától, Rio de Janeirótól, Washingtontól. Megsértődtem minduntalan. Hát Andrásfa? Miért nem jelölik? Vissza