Feledhetetlen esztendők (dedikált példány)

Előszó

Keresem a múltamat, az emlékeimet. Huszadik évektől az ember már keresni kezdi ehhez az ürügyeket. Legénybúcsú. Szerelem. Csalódás... az első késhegyre menő viták. Ezernyi apró-cseprő ürügy arra, hogy az ember öregnek érezze magát. Negyvenen túl már óvatosabb. Félni kezd az ifjúságától. Ha már emlékké szelídül a sok jó ízű és keserű élmény, akkor csínján kell bánni vele. Más idézi fel a múltat. Talán egy kiadós betegség, egy majdnem elfelejtett házassági évforduló, egy gyerek meghökkentően naiv mosolya. Ürügyek, de már nem rügyek. Okok és okozatok. Különösen akkor, amikor az ok nem is magánügy. Közügy. Például. Letesznek az asztalára egy köteg visszaemlékezést. Egykori évfolyamtársai vallomásait és felszólítják, hogy írjon eléjük néhány keresetlen szót... persze olyasmit is egy füst alatt, amiben elfér egy-két általános következtetés.
Tulajdonképpen írhatná más is, okoskodik erre az ember. Más... de ki? Ha közgazdász, mérnök, vagy éppen orvos írja, kötelességének érezheti a diagnosztikálást: kivel mi történt, hogy is állunk az élet számvetésével, pajtások? A szociográfusnak, a történésznek pedig egyenesen kutya kötelessége, hogy összevessen, megmérve tanúsítson. Vajon elég adalékot talál ehhez a szakember? És a hétköznapi sorsok derűs-borús krónikájához, emlékképeihez való-e az ilyesfajta méricskélés? Maradt tehát a legsemlegesebb foglalkozású "öreg fiúk" közül valaki. Egy azok közül, aki foglalkozásánál fogva mindig írásra vetemedik, és akit nem köt gúzsba a tudomány szigorú felelőssége, mégis szólhat - olyan dolgokról, olyan dolgokhoz, amelyekhez nem ért. Azaz: nem kell feltétlenül értenie. Így kerültem valahogy én is e kötetnyi emlék élére. Nem szóvivőnek, nem eligazítónak, csupán az irodalomra kacsintgató újságíróként, aki az első lapokon írhatja le amit ösztöndíjas múltjáról gondol, és aki arra bíztat: nos, nyájas olvasó, olvasd tovább ezeket az emlékeket, hátha hasznod lesz belőle! Vissza