Endrődi Sándor

Fülszöveg

Volt néhány esztendő Arany János halála és Ady Endre megjelenése között, amikor nem egy jó ízlésű, irodalmat szerető és olvasó ember Endrődi Sándort tartotta az akkor élő legjobb magyar költőnek. Még az olyan jelentékeny költőtársak is lelkesedéssel írtak róla, mint korábban Reviczky, később Kosztolányi. Gyors elfeledettsége, költői életművének kimaradása irodalmi köztudatunkból ugyanolyan érthetetlen és indokolhatatlan, mint Ábrányi Emilé. De Ábrányi nevét és költői nyelvbűvészetét mégis valamelyest megőrizték közkeletű műfordításai. Endrődiről pedig, aki semmivel sem volt gyengébb műfordító, javarészt már csak a szakemberek tudják, hogy Heine örök hatású verseskötetét, a Dalok könyvét ő tolmácsolta máig is frissen, érvényesen, tökéletes formai-tartalmi hűséggel. És az is az irodalom szakmabelijeinek belügye, hogy szívós szorgalommal összeállított könyve, a Petőfi napjai a magyar irodalomban nélkülözhetetlen forrásmű minden további Petőfi-kutatáshoz, és A magyar költészet kincsesháza című antológiája mindeddig a legjobb effajta gyűjtemény, azóta is kiindulási pontja minden hazai költői antológiaszerkesztésnek. De aránylag még ezek a könyvek valamelyest fenntartják emlékezetét, holott igazán csak melléktermékei voltak gazdag, sokárnyalatú, egyéni hangú költészetének és nemegyszer úttörő jellegű irodalomtörténeti munkásságának. (...)
Irodalomtörténeti feladataink közé tartozik végre igazságot szolgáltatni emlékezetének és méltó helyére helyezni költészetünkben

Hegedűs Géza

Hét álló esztendeig bolyongott fiatal korában a Balatonon, melynek - majd följegyzi a história - első jachtosa volt. Ez a kiismerhetetlen víz megbabonázta őt, egy életre szólóan. Eleinte regényes, ifjúkori szerelme vonzotta ide, mely hét esztendő leteltével boldogan megoldódott. Ő volt a balatoni bolygó hollandi, ki duzzadó vitorlával süvölt bele a viharba és a zajos hullámokba. De aki költészetét figyeli, az észreveszi, hogy itt ébredt először költővé, itt ocsúdott föl benne a szunnyadó alkotóképesség. Endrődi Sándor a veszprémi és a dunántúli ember szűkebb hazafiságával szerette a Balatont, melyet tengernek képzelt, értette a körötte levő tájat, mely puhán rajzó vonalaival, omlatag lankáival, égbe sóhajtó jegenyéivel mintegy jellemzője és jelképezője a magyar ábrándnak, regényességnek és mélaságának. (...).
Nemes költő volt, előkelő lélek.

Kosztolányi Dezső Vissza