Előszó
A hétköznapok áldozatai egyre ritkábban nyúlnak könyv után. Mégis akad vállalkozó, vannak még elvetemült embertársak, akik nem rettennek meg ujjbögyük közé csippenteni hófehér papirost.
Az...
Tovább
Előszó
A hétköznapok áldozatai egyre ritkábban nyúlnak könyv után. Mégis akad vállalkozó, vannak még elvetemült embertársak, akik nem rettennek meg ujjbögyük közé csippenteni hófehér papirost.
Az érintés mágiája!
Verseskönyvet már csak a lelküket felrobbantani kívánók forgatnak. Ők ünneplik minden betűben a hőst, aki feketén, méltóságteljesen szikrázik a végtelen lapokon.
Ákos.
Nézzük betűinek rendjét, átfutnak jelek kócos agyunkban. Sután meredünk a szellem pimaszul mosolygó arcába, csapzott vágyaink ölelik a frissen felfedezett szomorú szavakat, bólintunk, mikor megáll előttünk a Nagy Utazó, a szerelem.
Ákos.
Néha az embernek könnyű a dolga. Írhat halálról, örömteli, borzas percekről, könnycseppként kibuggyanó pillanatokról. Sodródhat mélykék tengereken, hol saját teste a lélekvesztő, lépkedhet vékony, aranybarna humuszon, hol mezítelen talpa égeti az anyaföldbe a sötétzöld fűszálak mindig felegyenesedő fájdalmát.
Ákos.
Gyermekként szedünk széjjel, hogy szobánkban összerakhassunk. Pólókon villan szemed, alumíniumjelvényeken tapadsz feszesen. Kerek, lapos korongokon sercegsz, surrogó műanyagtokokba zártunk. Tomboló koncertkatlanokban már csak magunk halljuk saját énekünket, izzadó, boldog üvöltéssel.
Vissza 
