Dusnok története és néprajza

Előszó

„Jó dusnokinak lenni!" - jutott eszembe számtalanszor a gondolat, amikor a „Dusnok története és néprajza" kéziratát olvastam.
A ma élő dusnoki számára - aki csak a közelmúlt történéseit ismeri - érdekfeszítő és izgalmas olvasmány ősei eredete, küzdelme a természettel, beilleszkedési harca a társadalomba az „élhetővé, jobbá, szebbé tenni" állandó vágya mellett.
Szinte egy kisebb „honfoglalás", ahogyan a Duna és a Vajas mellett elődeink előbb kisebb falvakat hoztak létre (Doboka, Dusnok, Garáb, Lugas, stb.), majd Doboka területén kialakították a mai Dusnokot.
A „dusenik" - lélekadó szóból származtatott településnév utalt és ma is utal az itt születettek lelkületére, tenni akarására és gondolkodásmódjára. A török elől menekülő rác ősök egy sajátos kultúrát, eszmeiséget és vérmérsékletet hoztak magukkal, ami alapvetően a katolikus vallásra épült. Ennek megfelelően még a XX. század közepéig is a sokgyermekes családok voltak jellemzők Dusnokon. Ez természetszerűleg hozta magával a szegénységet, amit csak munkával, közös akarattal lehetett leküzdeni.
A földek sokszor gyötrelmes művelése mellett a kaszálók, erdők, vizek nyújtottak megélhetést eleinknek ezen a tájon. Később a fűszerpaprika és a modern mezőgazdasági művelés jelentette a fejlődés lehetőségét.
Soha nem szabad feledni, hogy a Vajas partján elődeink teremtették meg a mai modernnek mondható élet alapjait. Falut hoztak létre: templomot, községházat, iskolát építettek. Erejük szerint fejlesztettek és fejlődtek. Őrizték kultúrájukat, próbálták megtartani szokásaikat, rác nyelvüket a természetes asszimiláció ellenére is.
„Jó dusnokinak lenni!" - ma is, amikor szintén küzdés az élet, a modern társadalom minden pozitív és negatív hatása mellett. Leszármazottaink reményeink szerint majd becsülni fogják ezt a XXI. század eleji küzdést. Vissza