Előszó
A versben megénekelt XVIII. századi Hortobágy az állattartók Kánaánja volt. A Közép-Tisza-vidék egyhatodát kitevő egykor erdős sztyeppe ebben az időben még a Tisza árterületének számított. Ligeterdős táját a kőkorszaktól a népvándorlásig minden itt megfordult népcsoport megülte. Az erdőket égetéssel, vágással egyaránt irtották, hogy mezőgazdasági területhez jussanak, hajlékot, palánkvárakat emelhessenek.
A honfoglaló magyarság azonban, mint azt a Tölgyere, Erdővize, Szileshalom, Szilágy stb. helynevek, határnevek mutatják, még erdős tájon telepedett le. Az áradásoktól megkímélt magasabban fekvő részeken a honfoglalást követő századokban sűrűn lakott helyek voltak. Irásos emlékeink ezen a területen több mint félszáz, közöttük 12 templomos településről tesznek említést. Pusztulásuk jórészt a tatárjáráshoz (1241) kötődik, de egy-egy kisebb települést napok alatt lakatlanná tehettek a középkor pusztító járványai is. Az így megváltozott klimatikus viszonyok kedvezőtlenül hatottak a megélhetésre, s a falvak egész lakosságát átköltözésre késztethették.
Annyi bizonyos, hogy 1460-ban már pusztaként említik a Hortobágyot, Árkusd, Árkustelke, Bodajcs, Csécs, Elep, Nagyálomzúg, Karinkó, Cserepes, Kónya, Derzs, Kecskés, Hort, Bágy, Darassa, Papegyháza, Máta, Angyalegyháza, Szabolcs, Mizséte, Zádor, Zám települések emléke nem múlt el nyomtalanul. Ha nem települt újra, határrészek, folyók, tavak, mocsarak, halmok nevében élt tovább.
Vissza 
