Fülszöveg
Őrizni mocsarat, pusztát
A szomjazó föld repedésein lépésben halad gépkocsink. Alacsony port vernek a kerekek, ámulatba ejtő látványt kínál a hajnali táj. Micsoda gazdagság! - suttogom alig hallhatóan. Kísérőm, a tájvédelmi körzet vezetője, mint a termésre büszke gazdag biccent, mosolyog a bajusza alatt. A csilingelő nyájat nagy csapat fecske kíséri. Felettünk mezei pacsirták trilláznak, körülöttünk bíbicek kiáltoznak, arrább komótos gólyák kelepelnek. Fejüket emelgetik a sárga és lila virágszőnyegek: sürög, forog millió növény, állat. Ki hinné, hogy ennyire buján él az unalmasnak képzelt pusztai táj? Úgy látszik, igaz az, hogy többnyire akkor vesszük észre a dolgokat, amikor már nincsenek vagy tűnőben vannak. Ami van, annak léte természetes. Igyekszünk kifacsarni belőle mindent, aztán egy szép napon meglepődve vesszük észre, hogy elfogyott, kipusztult, meghalt, eltűnt és pótolhatatlan. Csak ami nincs - az hiányzik?
Szerencsénk van, ha még idejében fogjuk fel a veszélyt......
Tovább
Fülszöveg
Őrizni mocsarat, pusztát
A szomjazó föld repedésein lépésben halad gépkocsink. Alacsony port vernek a kerekek, ámulatba ejtő látványt kínál a hajnali táj. Micsoda gazdagság! - suttogom alig hallhatóan. Kísérőm, a tájvédelmi körzet vezetője, mint a termésre büszke gazdag biccent, mosolyog a bajusza alatt. A csilingelő nyájat nagy csapat fecske kíséri. Felettünk mezei pacsirták trilláznak, körülöttünk bíbicek kiáltoznak, arrább komótos gólyák kelepelnek. Fejüket emelgetik a sárga és lila virágszőnyegek: sürög, forog millió növény, állat. Ki hinné, hogy ennyire buján él az unalmasnak képzelt pusztai táj? Úgy látszik, igaz az, hogy többnyire akkor vesszük észre a dolgokat, amikor már nincsenek vagy tűnőben vannak. Ami van, annak léte természetes. Igyekszünk kifacsarni belőle mindent, aztán egy szép napon meglepődve vesszük észre, hogy elfogyott, kipusztult, meghalt, eltűnt és pótolhatatlan. Csak ami nincs - az hiányzik?
Szerencsénk van, ha még idejében fogjuk fel a veszélyt...
Majdnem igy voltunk a hazai természetvédelemmel is. Azért csak majdnem, mert az utolsó órában kezdtünk hozzá. Szerencsére ma már ott tartunk, hogy beszédtéma lett. Hallani róla társaságban, üdülőhelyen, villamoson és egyetlen nap egyetlen újságban két-három hír is olvasható tájvédelmi körzet lett a Somogy megyei Zselic, a Hanság, és így tovább. Még örvendetesebb, hogy szót cselekvések sora követi, ami által mind többen felismerik, hogy mindannyiunk érdeke, ha mentjük a még menthetőt, egyre többen tudják, hogy nem szabad megjelenniük az egykori orvhalászok, vadorzók nyomdokain a mai tájpusztítóknak. Annál inkább nem, mert ma már sokkal nagyobb lenne a veszteség.
Azt hiszem, nem szükséges részleteiben bizonygatni a ritkaságnak számító állat-, növényvilág és táj védelmének fontosságát. A vita mégis folyik: kell, nem kell. Szóval, ahogyan az lenni szokott. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy az iparosodás okozta ártalmak, a szennyeződés, a természeti kincsek fosztogatása és rongálása elsősorban bennünket veszélyeztet. De ellenkező esetben - mi leszünk gazdagabbak! Nem mocsarakká, pusztákká visszaalakított termőföldekkel, hanem egy-egy darab megőrzött mocsárral, erdővel vagy pusztával.
Vissza 
