Ha rám szakad a végtelen idő

Előszó

A mai ötvenen aluliak nem emlékezhetnek rá, milyen volt a csönd 1957 őszén Kárpátalján. Kísérteties komorságába nem vegyült már puskaropogás, a szögesdróton sem szűrődtek át újrakezdésre buzdító bűvös jelszavak. Itt is, ott is kemény megtorló intézkedések állandósították a félelmet, figyelmeztettek a csodavárás hiábavalóságára. És ebben a nyomasztó, agyat-lelket bénító csendbe búgott bele egy verseskötetcím: "Vallani kell". Vallani kell - szuggerálta így, felkiáltójel nélkül - önmagának? a kortársaknak? magának a kornak? - egy akkor még ismeretlen nevű költő, Kovács Vilmos. Volt valami kétértelmű, dodonaian sejtelmes ebben a dallamos címben. Személytelen állásfoglalást, szelíd meditációt / mert ugye nem "muszáj", csak "kell" / és félreérthetetlen, tétovázást nem tűrő parancsot egyaránt ki lehetett belőle olvasni. Aki abban az időben írt vagy írást értelmezett, tudja jól, hogy a korra nem volt jellemző a polifónia. Egyértelmű felkínálkozásra, kételyt nem ismerő kiállásra volt csak igény. Az önhitt ideológia már-már száműzött a költészetből minden esztétikát. A kötet előszava is emígyen ajánlja Kovács Vilmost az olvasó figyelmébe: "A szovjet ember, érzéseit, gondolatait fejezi ki... Megénekli a szovjet valóságot, a kárpáton túliak szabad, alkotó életét, melyet a Nagy Október keltett életre." S ez majdnem így is volt. Mert Kovács Vilmos sem írt ekkor még mást, mint mások, csak éppen másképpen írta azt meg.
Vissza