Hat nap és a hetedik

Előszó

Egyszerű, ismert kép:
Kis folyó kígyózik lustán széles völgyében. Út kanyarog a dombok között. A dombokon, sárga, zöld és kenyérbarna búzakockák, fekete szántások. Messzi, a völgy széles torkolatán túl - a páraszínü síkság.
Emitt, a domb megett, torony hegye csillog. Amott a domb felett torony fala fehérlik. És messzibb, a szürkébe vesző hegyek alatt: dombok, tornyok. Ha bevárod a déli órát, majd mindenünnen megcsendülnek, csengnek és kongnak harangjaik.
De most csend van. Egyszerű, álmos, nappali csend. A vetés közül az útra igyekvő kapásasszony szótlanul libben át az árkon, leteszi terhét, megoldja sárga kendőjét és megpihen. A szomszédos búzatáblából fecskepár röppen fel, elsuhan fejed felett és formás ívben eltűnik a határút mellett. Igen - észre se vennéd -: ezen a helyen keskeny, rücskös mezei út fut egyenes derékszögben a nagy út árkába. A fahordó fuvarosnak, aki ezen a dűlőúton érkezik, le kell szállania, szekere farát hátával kell támogatnia, hogy baj nélkül jusson át a zökkenős útszegleten. Magányos tanyákhoz és majorokhoz visznek ilyen elhagyott útvájatok. Nem hinnéd, hogy ez itt: örök idők óta egy közeli hegykatlanba vezet át, amelyben ugyancsak ősi idők óta, emberlakta házak százai állnak a csillogó hegyű torony tövében: nagy, 'élettől zajló falu. A városi ember, aki egyszer egy nyári hónapot itt töltött, leginkább erre az útszegletre és dülőútra emlékezik vissza, amely, amellett hogy kőkemény Táncaival kirázza belőle az egész út minden élvezetét és fáradalmát, ilyen meglepően „felülmúlja a várakozást". Aztán - ha ráért megállni e helyen, hogy valakit megkérdezzen - feltűnhetett neki a közelben egy lakatlan füves telek, e puszta telken egy lakatlan házikó, amelyet a vidék lakói minden látható ok nélkül „lovas malom"-nak neveznek. Fontos útjelző állomás ebben a járásban, talán az egész megyében... Vissza