Tél király cinkéje

Előszó

Részlet:
"Alig bukkant elő a nap a hegyek mögül, hogy meleg simogatással fölébressze az erdőt: a vándor már talpon volt. Napok óta mendegélt már pirkadattól napnyugtáig, s ahol az este érte, ott hajtotta álomra a fejét. Keresett valamit. Hogy mit, azt ő maga sem tudta, csak azt érezte, mennie kell, egyre messzebb, talán egész a világ szélére. Ment hát, követte a hívó szót fáradhatatlanul. Szívélyesen üdvözölt mindenkit, aki útjába került, volt egykét kedves szava minden virághoz, kismadárhoz. Szerette őt az erdő. Estére puha párnát készített neki mohából, lapulevelekkel takargatta. Reggel madárcsicsergéssel keltegette. Szerette őt a rét. Virágot rakott a lába elé. Szerette őt a mező. Hajladozó kalászokkal legyezgette. Hosszú mendegélés után a vándor a világ szélére érkezett. Egy nagy szakadék állt előtte. A szakadékon túl semmi, csak a végtelen sötétség.
- Eddig és nem tovább - állapította meg a vándor.
- Jól tetted, hogy meghallgattad a hívásomat, és eljöttél - szólalt meg egy zengő hang.
- Ki beszél itt? - rezzent össze a vándor. - Én, a szakadék a világ szélén. Én hívtalak.
- Mit kívánsz tőlem? - kérdezte a vándor udvariasan.
- Régóta keresek valakit, akire rábízhatom az egyetlen kincsemet. Itt, a világ szélén senki nem veszi hasznát. Te jó vagy és figyelmes. Érted a madárcsicsergést, a szellő suttogását, az erdő neszezését. A szívedben mindenkivel tudsz beszélgetni, mindenki a barátod. Neked adom a legfontosabbat, amim van." Vissza