Kraichgau

Előszó

A történet második párizsi utamat írja le, az ott-tartózkodást megelőző és követő utazást; azt a 3000 kilométernyi betonösvényt, amelyen végiggurultunk.
Akkor 1991-et írtunk: éppen hogy csak túl voltunk a rendszerváltásnak nevezett hatalmi átrendeződésen, ám a nyugati szokások és kultúra a maga áldásaival és hátrányaival még nem igazán hódított teret nálunk. Nem volt még gördeszka-, festetthaj- és graffitiőrület, bár az étert már akkor is a külföldi műholdas adók uralták. Még nem igazán terjedtek el a különböző gyorsétkezde- és benzinkúthálózatok vagy a mobiltelefon, és nem kellett autópályadíjat sem fizetni. A volt szocialista országok még, Németország már egyben volt; én közvetlenül a főiskola után, tanítás előtt, egy meglehetősen pesszimista jövőképpel és az ebből adódó hedonizmussal és lázadó szellemmel bírtam - legalábbis mostani önmagamhoz képest.
Más volt a reklám, másmilyen az erőszak és az embereknek a mindennapi élethez és egymáshoz való viszonya. Ez a regény nem a nosztalgiázás jegyében fogant; ha ennek ellenére néhány oldalt mégis rózsaszín köd lepne, úgy gondolom, ez a Jelen látószögéből minden Múltra érvényes.
A regény ötlete - úgy gondolom - egyszerű, mégis egyedi: az oda- és visszaút időbeli linearitását, egymásutániságát középen eltörve az út két nagy szakaszát egymásra vetítettem, mint két fóliát - megkettőzve ezzel önmagunkat. Így egyszerre indulunk el Budapestről és Párizsból, és a történet végére egyszerre érkezünk meg a szakasz másik végpontjára, holott az odaút másfél, míg a visszaút két és fél napig tartott a valóságban - és tart a regényben is. Az odaút a valóság, akkor vagyunk igazi önmagunk, míg a másik csapat tagjai a képzelet szüleményei, bár nem nehéz őket párba állítani valódi megfelelőjükkel.
Két csoport, két különböző hangulat: az egyik csodát látni megy, várakozóan, frissen, míg a másik a csodától fáradtan tart hazafelé, a kényelem és pihenés hónába. Vannak bizonyos szimmetriák a történetben, amely Kraichgaunál csúcsosodik ki egyfajta apokaliptikus vízióban, revelációban, amikor is - a tájban megkettőződve - szemközt állunk önmagunkkal. A tükör az Út; önmagunk és mások tükre. Vissza

Fülszöveg

Hirtelen féktelen jókedv lesz úrrá rajtam, szinte robbanok. A meleg okozta zsibbadt kábulat kiszáll belőlem, s a hűvös jó közérzettel ajándékoz meg. Alig várom, hogy kiszállhassunk, s új kalandok felé induljunk. WATTENHEIM benzinkút 10 km. Rajta, van még idő sötétedésig! Franciaországig meg sem állunk! Jó lenne nem is aludni az éjjel: semmi kedvem letáborozni a barátságtalan éjszaka kellős közepén, sátrat verni a sötétben, fürdés nélkül hálózsákba gyömöszölni áporodott-meleg testemet, nyakfájósán és kiszáradva ébredni, rozsdás izületekkel és kábultan kitántorogni a vadidegen betonfolyó partjára, hogy ránk találjon a révész és elvigyen a torkolatig.
Budapest, Párizs: köztük 1500 kilométernyi betonösvény. Az út szélén, mint kósza gyomok, vándorok meresztik karjukat, leendő útitársaikra, sofőrjeikre várva. A Kaland maga az Út: új arcok, tájak, szituációk élménye. Egy könyv utazókról utazóknak, lélekben vándoroknak.
Jorgo nem aludt, bár feje - mintegy véletlenül - Lil vállán talált támaszt magának. Beszívta a lány bőrének illatát és legszívesebben a kezét is rajta pihentette volna. Ismered a meleg haladást a csillagok alatt?" - jutott eszébe, ahogy mozdulatlanul száguldva falták a teret, mint holmi passzív tárgyak a Világ lehelletétől sodortatva. Egyfajta boldog sehollét érzés volt ez, mely az örökkévalóság után sírt, s ami nem sokban különbözött a nemléttől, legfeljebb csak abban, hogy Jorgo átélte és tudatosította saját nirvánáját. A lány viszont ebből semmit sem érzett, Gábor pedig nem nézett hátra. Vissza