Előszó
Manapság ha valaki könyvet ró össze Napoleonról vagy Garibaldiról, Tolsztojról vagy Gandhiról, vállalkozását magyarázgatnia, igazolnia, megokolnia fölösleges. A dolog mindenki számára természetes...
Tovább
Előszó
Manapság ha valaki könyvet ró össze Napoleonról vagy Garibaldiról, Tolsztojról vagy Gandhiról, vállalkozását magyarázgatnia, igazolnia, megokolnia fölösleges. A dolog mindenki számára természetes és érthető.
De ha valaki arról ír, aki nélkül egyike sincs azoknak a nagyoknak, mert nélküle ez a kétezer esztendő se volna olyan, amilyen; arról, aki nem egyik vagy másik nemzet, nem néhány évtized és néhány száz millió embernek jelentett s jelent valamit, hanem így vagy amúgy mindenkinek, véges-végig mindnyájunk történetén, és még fog jelenteni beláthatatlan időn keresztül; arról, akit ma is igen sokan élő és jelenvaló valóságnak tartanak, mely egész gondolkodásuk és erkölcsi életük tengelye: akkor okvetlenül magyarázkodást kell előbrebocsátania, talán mentegetőzést is. Ha tudós ír róla, úgynevezett vallás-történész, érthető, hiszen mestersége; ha egyházi ember lelki épülés céljából ír róla, rendben van, hiszen hivatása; de ha író ír róla, aki csak író, semmi más, ez manapság oly kivételes és rendellenes, hogy magyarázatot, előszót kíván. Az írónak ugyanis, kortársaink logikája szerint, mindenről lehet és szabad írnia, főként arról, amit úgy általában életnek neveznek - csak arról nem, ami ennek az életnek egyetlen értelme, ami nélkül az egész sötét, buta és gonosz zűrzavar. Ha arról ír, akkor nem eléggé mai, nem eléggé »modern« s azonkívül, úgy vélik, átlépi az írásművészet határait. Bigott előítélettel kell tehát szembeszállnia, cáfolnia, támadnia, és igazolnia, hogy milyen belső indításból milyen célra ír.
Ezért kellett Papininak előszót írnia könyvéhez.
Vissza 
