Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7.

Előszó

Rendhagyó kötetet adunk át a tisztelt Olvasónak.
A folklorisztika másfél évszázadon át tételesen megfogalmazva vagy hallgatólagosan az oralitással azonosította a folklórt, az írást pedig a magaskultúrához rendelte hozzá. Ezért szinte az utóbbi évekig nem történtek olyan kutatások, amelyek e konvenciót félretéve a folklór és az írás, írásbeliség viszonyára rákérdeztek volna.
Az oralitás műszó újraértelmezésének szükségessége először azon az 196-es budapesti nemzetközi szimpozionon fogalmazódott meg, amelynek anyaga A szájhagyományozás törvényszerűségei címmel jelent meg nyomtatásban. Egyik hozzászóló az írott és szóbeli folklór osztatlan egysége mellett érvelt. Szövegéből idézünk néhány gondolatot: "Fel kell hagyni a szóbeliség terminussal. (...) Az írásbeliség nem befolyásolja a folklór variabilitását. (...) Szakítanunk kell a szóbeliséggel, amely az autentikussággal, a kifejezés autentikus voltával csak látszólag rendelkezik, bár azt meg kell engednünk, hogy a mese, legenda stb. szóbeli jelenség, de ez a minőségük csak külső formája annak, ami mögötte rejtőzik. Másszóval, a leírt szöveg, az írásbeliség ténye nem képes arra, hogy gyengítse - ha megengedik ezt a barbár kifejezést - a szöveg folkloricitását, és az írásbeliség nem képes meggátolni a variálódást. El kell ismernünk, hogy szóbeliség helyett olyan tényezőről van szó, amely általános, s amely jellemzi a folklórt, minden népi műfajt, és amelyet sajátos gondolkodás irányít." Vissza