A podolini kisértet

Előszó

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a debreceni nagy kollégiumban nyeldeste. A százesztendők multak és a szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok. Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is újra a magyar haza tartozékai lettek... Vissza