Az utitárs (rossz állapotú)

Előszó

Részlet a könyvből:

- Akkoriban töltöttem be negyvenedik évemet és néha-néha nagyon szerencsétlen napjaim voltak; valamely katasztrófától rettegtem, amikor reggel kinyitottam a szemem; az éj telve volt balsejtelmekkel; mindig azt hittem, hogy már nem élek soká, - kezdte elbeszélését utitársam, akiről nem tudtam sokkal többet, mint amennyit utitársairól szokott tudni az ember, akikkel egy hosszu napot vagy egy végtelennek látszó éjszakát a gőzhajón vagy a vasuton eltölt. (Már régen elment a kedvem attól, hogy uj emberekkel megismerkedjem, de utitársam szimpatikus nyugodt szomoru szemü, dereshaju és főként igénytelen uriembernek látszott, akiről feltételeztem, hogy nem aspirál egész éjszakai nyugodalmamra. Holdfényben utaztunk a fák megannyi szoknyás kisértetek, a világos mezőkön azok a láthatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltünnek a vadász szeme elől, egy ezüstsóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messziségben, a vasuti töltés mellett futó szürke országutról az volt gondolható, hogy rajta boldogtalan emberek mendegélnek a fák lassu szivverés módjára ingó árnyékaiban, olykor kis fehér házak tüntek fel, mint heverő kutyák, egy falevélnyi ablak mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit, vagy utolsókat hörög egy haldokló vén paraszt; utólért az eső, mint a bánat és az elsötétedett éjszakából könnyeket vert a részvétlen ablakra; - vajjon mit csinálnak azok, akiket szeretek? - gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves szájak kedves, tetszetős-beszédét és csak az utitárs szomoru szavai hangzanak fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná.) Vissza