Magyar Elbeszélők II.

Előszó

Igen egyszerű a dolog: hősünk, Csurli, őrült volt és szinte maga is kíváncsi volt, hogy mikor viszik be a csendes házba! Csurli éjszakázó férfiú volt, egy német lapnál korrektor volt, holott (saját bevallása szerint egy kukkot sem tudott németül), reggelig a kávéházakat és korcsmákat járta, de még néha délelőtt is elbolyongott a külső telkeken, Budán vagy Kőbányán, ahol véres szemű, tántorgó léptű és halottfehér orcájú ismerősökkel nem találkozhatott, mert csupán este tiz órakor volt dolga és midőn ilyentájban felébredt, mindig csodálkozott, hogy még él, szabadon van, sem kezén, sem lábán nincsenek kötelek, keze nem véres, tehát senkit sem gyilkolt meg őrültségében, midőn alkohollal mérgezetten, ajkán vad vagy vidám szitkokkal, ocsmány trágársággal vagy a legfinomabb bókokkal, szivében pedig százféle vérző, régi, gyógyulatlan, lélekzetelkapó, hátat meggörnyesztö és nyelvet dadogtató fájdalmakkal, sebekkel, sejtésekkel és álmokkal bolyongott éjszaka vagy ült lehorgasztott fővel a csapszékben és minden második embernek bicskát szeretett volna döfni a szemébe. Csurli ugyanis ezelőtt, valamikor igen tehetséges ember volt, mielőtt elzüllött volna azokért a nőkért, akik Csurlit nem szerették.
Csurli tehát megőrült, de ezt józanul nagyszerűen titkolta. Sem a német lapnál, ahol a nyomda padlásán, egy szűk ketrecben a lapot korrigálta, sem a lakásán, egy elhagyatott kis szállodában, amelyet még a szerelmes párok is elkerültek ódonsága miatt: senki sem tudta... Vissza