Kujtorgó lelkek

Előszó

Részlet a könyvből:

A csontot hasogató szél betutul a halottasház szelelő likán. Tél van. Vastag hófúvás sühög alattam és a ködbálványok formát cserélgetve hósubát kanyarítanak magukra.
Tegnap haltam meg s már itt kinn szürenkezek a tiszarekettyési temetőben. Várok. Az orvos azt mondta, agyvérzésben haltam meg. Nem igaz! A guta ütött meg. Mindegy. Én kisuttyantam a testemből s most mán csak arra várok, hogyan és miként adják meg testemnek a végtisztességet. Pipáznék itten, ha lehetne, gondolatban azonban rágyújtok. Mi? ... Hogy ki vagyok én? ... Egy lélek vagyok!... Csűdi Mihály gazdálkodó lelke. Most itt vagyok, mondom, a rekettyési temetőben; fönn kucorgok a boncház gerincén. Hogy?... Hogy megfázok? ... Á, dehogy. Nem érzek én már se hideget, se meleget, csak a szél tutulása kellemetlen.
Az előbb itt bóklászott körülöttem valami esett lélek, közeledésemre azonban úgy elsuttyant, mint egy „ködelőttem-ködutánam"-béli boszorkány. Lehetséges, hogy hazajáró-lélek volt. Az egész falu tudja, hogy Zsiros ángyó minden éjjel haza jár, pedig esztendeje mult Vízkeresztkor, hogy eltemettük.
Hűha! Most hallom, hogy harangoznak. Ugyan? ... Hol van még az estéli hét óra?... Gondolatnyival később már fönn kutyultam a templomtorony keresztjén. Nagyon furcsa volt itt fönn. Nem szédültem, csak a harangzúgás mozgatta meg alattam a templomot. Aztán hirtelen lekúsztam az öreg süket harangozóhoz... Vissza