Újraolvasott negyedszázad

Előszó

Körülbelül két éve a Prae című irodalmi lap szerkesztői körkérdést intéztek hozzám (is), hogy mondjam már meg, mi a véleményem az utóbbi huszonöt év magyar irodalmáról. Nincs véleményem, írtam. Az a véleményem, hogy honnan tudnám én azt, hogy milyen is volt az elmúlt huszonöt év magyar irodalmi termése? Kérdezzenek meg kritikusokat, irodalomtörténészeket. Legalább tizet. Kérjék meg őket, hogy olvassanak újra legalább tíz művet az adott időszakból. Akkor talán valami kiderül.
Ők leközölték a tanácsomat, az én fejemben viszont szöget ütött a saját ötletem. Tényleg, meg kellene csinálni! Az irodalmi lapoknak, folyóiratoknak nincs elég kapacitása ahhoz, hogy folyamatosan kövessék a keletkező irodalmat. Ezenkívül eltelt egy csomó idő, van távlat. A kommunizmusban egyébként is másképp gondolkodtunk, az irodalmi értékelésekben, akárhogy is nem akarta valaki, elkerülhetetlenül ott lappang a korszak bája.
Beszéltem a környezetemben néhány emberrel, mindenki jó ötletnek találta.
A Szépírók Társasága nevében pályázatot adtunk be a Nemzeti Kulturális Alapprogram Szépirodalmi Szakkollégiumához, sőt az akkori kulturális minisztert, Bozóki Andrást is meggyőztem arról, hogy érdemes támogatni a tervet.
Megkértem Bodor Bélát, Margócsy Istvánt és Szilágyi Zsófiát (akik a Szépírók Díjának kuratóriumát alkotják), hogy dolgozzák ki a részleteket, kérjék föl azokat az irodalomtörténészeket, akiket szeretnének.
Mindenki lelkes volt, csak aztán telt-múlt az idő.
Röviden csak annyit: bizonyos tanulmányok elkészültek, mások meg nem. Kifutottunk a támogatási szerződések szabta időből, és ennek bizony kellemetlen anyagi következményei is vannak. Vissza