...kövek fognak kiáltani...

Fülszöveg

A szerzetességnek és az egyháznak a története szorosan összefonódik már az első századoktól kezdve. Mindig voltak a történelem folyamán, akik a krisztusi életeszményt radikálisabb formában kívánták megélni. Életformájuk jellé vált az emberek számára: "nincs itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük" (a Zsidókhoz írott levél 13. fejezetének 14. verse). Közösségben éltek, dolgoztak és imádkoztak. Amijük volt, közös volt. Családot nem alapítottak, hogy osztatlan szívvel adhassák át magukat annak a feladatnak, amit megkívánt tőlük az idők szava. Fogadalmakkal kötelezték el magukat a vállalt életforma mellett: szegénységben, az anyagi javak közösségében élve, lemondva a testi családról, önmegtartóztatásban, magukat önként alárendelve engedelmességben az elöljáró akaratának.
Sajátos kihívás volt a szerzetesek élete mindig. Másként voltak jelen a világban, mint ahogy azt megszokták vagy elvárták az emberek. Közösségük, ha sikerült valóban hűségesen megélni az evangéliumi életeszményt, kontraszt-társadalmat alkotott és alkot ma is mindenütt a világban. Másságuk sokféle módon megvalósulhat, ahogy azt a történelmi helyzet magával hozza. Sajátos adománya van minden szerzetesnrendnek: karizmának szokás mondani ezt a sajátosságot, amely arculatot ad, megkülönböztető jegyet kölcsönöz a rendeknek. Ha valóban szerzetesek, a Lélek járja át őket: ugyanaz a Lélek, akinek adományai különfélék lehetnek. Az egyház történelme nem képzelhető el nélkülük. Vissza