Előszó
A "Fekete Kolostor" tragikus könyv, nem is egy, de több értelemben.
Azoknak a történetét mondja el, kiket Franciaországban talált a hadüzenet és akiket börtönbe vetettek és ötödfél éven át rabságban tartottak, bár semmi más bűnük sem volt, mint az, hogy magyar állampolgárok voltak. Volt közöttük minden rendű ember, tanár, pincér, szobrász, szabólegény, bankár és egyszerű napszámos. Összezárták őket olyan szörnyű börtönbe, milyenbe korunkban még a legádázabb gonosztevő sem juthat. Ennek a négy és fél évnek majdnem naplószerű története ez, hiteles minden szava és okirat érvényű valóság. Azonban magasabb értelemben is igaz. A legmagasabb emberi értelemben.
És ezért, bár a neve "Fekete Kolostor", ez a könyv nem fekete könyv. Besugározza mindezt a fájdalmat és nyomort és megalázást és borzalmat a szerző művészi látása és mi több: krisztusian emberszerető lelke. Az a szépség, ami ezeken az oldalakon megnyilatkozik előttünk, az ő lelkének szépsége. Felebaráti szíve szól hozzánk, amely megért, megbocsájt és felmagasztosítja a maga szenvedéseit olyan ragyogással, hogy gyönyörűség olvasni azt, amit leír.
A másik tragikum szerzőjének sorsa. Már súlyos betegen írta meg a könyv utolsó lapjait. Művének óriási sikere halálos ágyát zengette körül. Művének kritikai méltánylása mindenfelől feléje szállott, rengeteg elragadtatott üdvözlés és levél kereste fel abban a kórházi kis szobában, ahol a halál angyala már föléje hajolt. Utolsó perceiben ezeket hallotta, ezek zenéje kísérte át a Nagy folyón túlra, ezek borították be ezer csillogó virággal a szemfedőjét.
Kuncz Aladárral nagyon nagy művész és nagyon nemeslelkű ember költözött el közülünk. Nekünk, erdélyieknek, kik közelről ismertük, láttuk a munkáját az "Erdélyi Helikon" írói közösségében, melyet az ő szeretete és megértése lengett át, nekünk nem volt meglepetés az a meleg, nagyszabású látás, mely a "Fekete Kolostor"-t jellemzi, csupán kikristályosodva láttuk azt, sziklába faragva, amit mindannyian tudtunk róla, ha nem is lépett elénk olyan hatalmasul, ahogy a könyvében megnyilatkozik. Mert ő szerény ember volt és szeretett a háttérből dolgozni.
Bizonyos, hogy mindenki, aki elolvassa e művét, átérzi mindazt, amit mondok róla, midőn e sorokat, mint az emlékezés koszorúját, helyezem a sírjára. Bizonyára nem mulandó virágok övezik azt, de halhatatlan babér. /Kisbán Miklós/
Vissza 
