Labdarúgó-krónika

Előszó

A bevezetőt írónak legfőbb erénye kell, hogy legyen a jó emlékezőtehetség, de nem árt mellé jó adag szeretet sem.
Bevallom, én szeretem Pécset, s ami a régmúltat illeti, memóriám sem kopott meg.
Ezért vállaltam, hogy bevezetőt írok Kamondi Imre nagyívű pécsi krónikája elé. Teszem ezt annál is inkább nagy örömmel, mert Imrére, a "jó fizikumú, gyors, mindkét lábbal jól rúgó játékosra" - Garami József jellemzése - a mikrofon mellőli ismeretség okán jól emlékszem, s szívesen kötöttem vele új barátságot, amikor legutóbb Pécsett találkoztunk.
Micsoda csapatban játszott! Danka Imre, a válogatott nagy északi menetelése során vált országosan ismertté, ha pedig ma játszana a Szőcs-Kocsis-Hegyi hármas, őszintén mondom, kevesebb lenne a gondom a válogatott EB-selejtező előtt.
Pécs és környéke mindig ontotta a tehetségeket, a magyar labdarúgás termékeny humusza volt. Az én első rádiós pécsi emlékem a PVSK csapatához fűződik. Igaz, 1945 őszén, amikor a kettéosztott bajnokság nyugati csoportjában a vasutasok a Ferencváros mögött a második helyen végeztek, még olyan ritka volt a bajnoki közvetítés, mint a fehér holló. Ezért akkoriban PVSK mérkőzést még nem tudósítottam, de a balszélső Vezér nevét máig megőriztem. 1947 júniusában Jugoszlávia ellen Puskás semmiképpen nem akart a csatársor szélén játszani, Gallovich Tibor ezért a pécsi fiút hívta meg a válogatottba. Meg is hálálta a bizalmat, Belgrádban 3-2-re győztünk s az első szép gól is úgy született, hogy Puskás Vezérhez továbbított, akinek szép beadását Szilágyi I. fejelte a hálóba. Akkor Sziszi öleléssel köszönte meg a pécsi szélső szép akcióját... Vissza