66 torta

Előszó

Duci kislány voltam - erről vallanak a régi fényképek is. Az egyiket különösen szeretem: kakastaréjba kunkorított hajjal állok egy szépséges tonettszéken, és fülig ér a szám. "Itt már biztosan uzsonnáztál" - jegyzi meg kissé maliciózusan két nővérem közül az egyik. Persze, a gének is segítettek, de magam is tettem érte, mert mi tagadás, világéletemben szerettem enni. Édesanyámat, aki a családfenntartó volt és tengernyit dolgozott értünk, nagymamám helyettesítette otthon, így a sütés-főzés gondja is az ő nyakába szakadt. Én boldog voltam, mert nem kellett napközibe járnom, szörnyű grízes tésztákat és efféléket ennem, kellett viszont jó sokat segítenem, hála az égnek! - teszem hozzá, mert nagyon fiatalon nagyon sok hasznos és felnőttes dolgot megtanultam.
Nagymamám, már sokat emlegettem, varázslatos asszony volt, sütni egyenesen tündérmód tudott: majdhogynem a semmiből csodákat. Volt is mindig aprósütemény a háznál, vasárnap meg nagy tepsivel, csak torta nem, az nemigen - leszámítva azt a mennyei diótortát, amely ebben a könyvben is szerepel. Mivel ugyancsak édesszájú voltam (és újabban ismét vagyok), bizony mondom, cukrászinasnak állok, ha hiúságom, valamint az irodalom és a nyelvek iránti vonzalmam nem erősebb a torkosságomnál. De lám-lám, vonzalom ide, műfordítás oda, mégiscsak úgy alakult az életem, hogy a tűzhely mellett, talpig kötényben töltöm napjaim javát - hiába, ami írva vagyon... Vissza