Előszó
Bizonyos vagyok abban, hogy nem egy muzsikus hiábavalóságnak ítéli majd e kötet partitúráinak közzétételét. Felesleges erőpazarlásnak fogja tartani azt az éppen nem kis fáradságot, amibe lehető pontos lejegyzésük került. Sokakat el fog riasztani a «hamis» harmóniák és a «hamis» hangok tömege. Pedig téved, aki ezeket a kőrispataki (Udvarhely megye) cigányokat azok közé a rossz «Dorfmusikant»-ok közé sorolja, akikről Mozart megrajzolta remek karikatúráját. Nem. Azok a «Dorfmusikant»-ok azért rossz muzsikusok mert rosszul és hamisan játsszák leirt kótaszólamaikat. Egészen más szempontból kell nézni és megítélni Kristóf Vencelt és társait, a közölt zenedarabokat játszó prímást és bandáját, ők jó, mondhatnám igen jó muzsikusok, biztos a technikájuk, hagyományozott az előadásmodoruk, biztos a stílus-tudásuk, - csak éppen «hamisan» játszanak. E partitúrák közzétételének első s legfontosabb indoka, hogy híven megmutat egy néprajzi igazságot: azt, hogyan játszik egy olyan kis falusi banda, amelynek tagjai külön-külön "tisztán" játszanak ugyan, de együtt - azaz harmóniai szempontból - igen hamisak. Ennek ellenére a környék több falujában is szívesen megfogadják őket, mert a prímás sok dallamot tud, azokat szépen, a hagyomány szerint adja elő és ugyanúgy játszik a banda többi tagja is. E kötetben tehát egy még ma is élő néprajzi jelenség hű alakban kerül a muzsikus, illetve a folklore-ista kezei közé. A két világháború közötti időben kezdettem jobban megfigyelgetni, hogyan játszik az ilyen, kótát nem ismerő, kis és elzárt falvak lakosainak muzsikáló cigánybanda. Akkor még csak fonográf-géppel gyűjtöttünk, amellyel együttest nem lehetett felvenni. Igen sajnáltam, mert sokszor megdöbbentett, amit hallottam. Emlékszem egy nógrádi bandára, amelynek összetétele a következő volt: hegedű, klarinét, cimbalom, kontra, bőgő. A klarinétos a fúvókát egészen szájába vette, mint valamikor a régi tárogató síposok tették, felfújt pofazacskói az orgona szélládája módjára szólaltatták meg a hangszert és így a síp oly élesen, hangosan rikoltott, annyira kivált az együttesből, hogy pl. a hegedűs-prímás játékából alig hallatszott valami. A cimbalmosnak nyakbavetős cimbalma volt; kemény verőivel verte a húrokat, kemény, kopogós, megcsörrenő hangja ki-kihangzott a bandából. Rendszerint a dallamot játszotta, de hang-repetícióval, másképpen díszítve, másképpen körülírva, másképpen játszotta, mint akár a hegedű, akár a klarinét. A nagybőgő megrántott vonóval játszott hangjai eléggé kivehetők voltak. A bőgő patronokat formulákat játszott. Ezeket szabadon cserélgette és bizony harmóniailag igen gyakran semmi köze sem volt a melódiához.
Vissza 
