Lakáskultúra 1998/1. különszám

Előszó

Sajnálatomra, ez idáig még nem éltem kertes házban, pedig amint kitavaszodik, gyakran elfog sóvárgás a szabad levegő, a zöld után. Városlakónak csupán az a néhány nap, jó esetben hét jut, amikor szabadságra utazik a család. Nyáridőben enyhe irigység jár át, ha a zöldövezetben járva látom, az ott élőknek - kis túlzással - minden napjuk "nyaralás".
Számomra a kerttel való szoros kapcsolat valóban a balatoni pihenés idejére korlátozódik. Családi nyaralónk a hatvanas évek elején épült. Az idő tájt parcellázták a vízpart melletti területet, és élénken él az emléke bennem, hogy a telek egésze pusztaság volt, csupán a négy sarkán állt egy-egy nyárfa. Gondolom, többen átélték azt a teremtő örömöt, amikor szabadon próbálkozhatunk, kedvünk szerint eldöntve, mit hova ültessünk. Nos, édesapámban igazán nagy hevület (és jóval kevesebb szakaértelem) élt, így azután egy-két év alatt minden négyzetméterre került valami: nyírfa, nyárfa, szomorúfűz, barack és szilvafa, apró fenyők egy sorban, a viharos szél ellen védő bokrok, cserjék a kerítés mentén hosszú tüskéjű gledicsia, hátul kis veteményes, néhány tőke szőlő és persze, virágok, százféle színben és formában. Igaz, ez utóbbiak zömét soha nem láthattuk meg, mert bár kilószámra vetettük el a magokat, eléggé gyérecske maradt a virágoskert. Talán nem szerették sem a talajt, sem a klímát - ki tudja? Vissza