Lángelmék

Előszó

Az uralkodók jellemét kedvelt udvaroncaik, a gazda természetét kedvenc állatai leplezik le: az íróknak kedvenc szavaik vannak, A hangok gyors őrlése közben Kosztolányi arca ilyen szavaknál mutatta az elégedett ráropogtatás vagy boldog ízlelés örömét: ég, tej, tűz, vér, tinta! Szerette a lángelme szót is. Korában ez még friss volt; a piaci zsenivel és géniusszal szemben a nyelv termő fáján szinte keresgélni kellett, mint egy jó gyümölcsöt. Az értő még megkülönböztette részeit: a lángot és a lobogó eszmét. Vannak hűvös, tömör, kimért, sőt szürke géniuszok is. Kosztolányi a felgyúladót, a tündöklőt, a sziporkázva világítót kedvelte. Ilyen volt ő maga is. Saját szava áll e könyv élén. Én tettem oda, de az ő asztaláról.
Ezeket szerette, a láng módjára könnyedén s a veszélyben is szinte játékosan szökdelőket, de vonzotta és nyugtalanította a többi is. Ezekben a titkot kereste, a benső izzás forrását, a menekvést a túlságosan gyors önemésztődés elől. Petőfit csodálta, de mesterének Aranyt vallotta: tanulni attól akart. Becsületesen és bátran mindenkitől tanulni akart; tanulmányainak ez az alaphangja. Shakespeare-re a legnagyobb dicséretül egy helyett ezt kiáltja: leverő. Vagyis már utolérhetetlen. Nem utánozni akart, hanem utolérni. Az ember ritkán követhet ilyen igényes vezetőt és magyarázót. Fáradhatatlan volt, s ráadásul - néha előnyére, néha hátrányára - türelmetlen. Az egész világot bejárta volna. Vissza