Lányaim

Előszó

Amikor az egykéről, nyolc-kilenc éve, az emlékezetes tanulmányok megjelentek: énnekem már három gyermekem pihegett esténként az ágyban s - egy kinn a temetőben. Nem is értekeztem soha az egykéről, azóta sem. Mint annyi más bajunkról, erről is azt gondoltam: magamban, a családomban, egy boldogabb szigeten állítom elő az ellenszerét.
Fiatal házas korunk óta ki tudja hány gyerek köszöni nekünk az életet. Ahol megfordultunk, mint édes ragályt terjesztettük a gyermek utáni vágyat. Egy kés méhek újból megnyíltak; a bűvös díványunkon egymásra talált szerelmesek ma is mind négy-öt gyerekre készülődnek. Ezekben az írásokban sem akartam mást, mint ezt az édes mérget nagyobb körben terjeszteni. Nem programmból; hanem ahogy minden, ami öröm és amiből sok van, terjeszteni igyekszik magát. Amit itt kap az olvasó, persze csak a méz. S én a mézet mindig keserű virágokból szedtem. Gondokról, virrasztásokról, koporsókról nincs szó ebben a kötetben. Azt adom benne tovább, ami ifjan engem is megejtett (s most mondom: jó volt, hogy megejtett) apaság, szülőség tőrbe csaló boldogságát.
Az értelmes olvasónak nem kell mondanom, hogy e cikkek nem szülői dicsekvések. Lányaim, amíg írok róluk, csak három gyermek, - a gyermekek millióiból. Az isteneknek nem volt rá okuk, hogy kérkedésemért megbüntessenek. Az istenek féltékenysége azonban, tudjuk, esztelen. Ok nélkül is zokogtatják a Niobékat és meg-megnyúzzák a Marsyasokat. Mi azonban emberek vagyunk s tűrjük megvetéssel - örömünkben is makacsul - igazságtalan csapásukat. Vissza