Látóhegyi asszonyok

Fülszöveg

Kalandregény? Inkább játék és valóság derűsnek szánt mutatványa, a szegénység szépségeinek és a szépség örömeinek, az élet áramló, édes és kesernyés ízeinek, az emberben gyülemlő kedv és a küzdelmek dícsérete.
Hőse: Karacs Kristóf, a bővérű szamosháti festő, ízek és színek szilaj szerelmese. Apja a vándorösztön, anyja a teremtő nyugtalanság, dajkája a kaland. Mindig történik vele valami. Egyremegy: világkörüli útra indul vagy az óbudai autóbuszra szállva, lakáscserére készülődik. Új szállást keresve festőállványának: szépségre és kedvfeszítő, igaz borra szomjúhozva, bukkan a Látóhegyre.
A Szépség és a Szegénység hegye Budapest anyjához: a kétezer esztendős Aquincumhoz tartozik, erdejében sétálhattak hajdanán a kis Róma szépei, lejtőjén szűrtek topázszínű bort az óbudai királynék vincellérei - alig egy kis óra ide, gyalogszerrel, a Margithíd húsz perc, gépkocsin, a Nemzeti Színház: lakói mégis messzebb élnek a fővárostól, mint a legkisebb határszéli, beregi vagy őrségi falu parasztjai, távolabb a mától, mintha Mátyás király kortársai lennének. Szamaras Izsák hordja, csacsijával, a hegyre a forrásvizet, és cserébe, odafent, megtölti tömlőit vidám történetekkel, különös históriákkal. Néha úgy tűnik: megállt az idő, múlt és jelen keveredik e regebeli tájon, ahol mese és valóság siet légyottra a kalanndal.
Kristóf, az újmódi garabonc, harmincharmadik cseretársa után kutatva, találkozik Piroskával, a Barlang szépével, Pálmával, a fiákeres hercegnővel, Tercsivel, az Idegen asszonnyal, megismeri a Hegy Özvegyét, a Rablók Anyját, Izabella főhercegnőt. Kristóf karján libbennek elénk, sóhajtozva és kacarászva, gőgösen és mosolyogva, megperzselve és diadalmasan, múltjukra borulva és a jövendő tükrébe pillantva a látóhegyi asszonyok.

Vissza