Látókép megállóhely

Fülszöveg

„Beutazta a fél világot, és mindenhonnan ugyanazokat a képeket hozta vissza: Mexikó, Finnország, a Krím, Oroszország, Hollandia, Lengyelország, Svájc, London, Segesvár, Temesvár, Párizs, dalmát kikötővárosok este, reggel, kert, szoba, park, kutyák, gyermekek, házoromzatok, biciklisták, önarcképek, szökőkutak, hattyúk, közeli barátok arca, újra meg újra, miközben évtizedek (évezredek?) telnek el, és ismeretleneké, akiket nem lát soha többé, de évszázados nyugalommal néznek a kamerába.
Szilágyi mindenhol ugyanazt csinálja, mindenhol ugyanúgy néz.
Az állhatatosság lenne ennek a fajta szépségnek az egyik definíciója? Sajátos, besorolhatatlan állhatatosság volna ez, talán csak a Tandoriéhoz hasonlítható, aki - Petri szellemes szavával - , nem egyszerűen életművet, hanem »életduplikátumot« hoz létre. Szilágyi egyik varázsa az, hogy mintha maradéktalanul ábrázolásra kerülne képein minden, ami élettényként körülveszi, de ezek mégsem dokumentumok, mégsem sima napló, amit »ír«, nem is családi album.
Nem végtelen, folyamatos történet, hanem öntörvényű, életszerű pillanatok különös lánca.
Az állhatatosság mellé odakerül az esetlegesség. Mintha nem is válogatna, csak komponálna: kompozíciós sémáinak egyik titka az, hogy a helyszínek - ahová érezhetően csatangolva érkezik -, és az emberek fölcserélhetők: a személyek részei a tájnak, legyen az a táj bent vagy kint, szobában vagy pampán. És nem azért fölcserélhetők, mert a saját házuk előtt állnak vagy a saját tengerpartjukon üldögélnek, hanem azért, mert a képen a növényekéhez hasonló örök életet élnek. [...]
És nincs tabutéma: felhőalakzatok, madarak alkonyi égbolt előtt: akár egy helikopter ugyanott, ugyanúgy. A szépség tradicionális közhelyei, a szépségközhelyek - mint víztükör, hattyúk, pára, alkonyban rebbenő madár -, ezek itt magától értetődő közlések: nem lázas keresgélés, artisztikus beállítások révén: a szépségre itt rábukkanunk. A szépség ugyanolyan tárgyi jelenlétet nyer, mint egy sivár utcaszöglet.
Ha kategóriákat illuzionálva akarnám folytatni Szilágyi Lenke esztétikai megfejtését, némileg romantikus meghatározásként idekívánkozik az ártatlanság, romlatlanság. Ez visszatérő témája, ennek nála is megvan a maga tradicionális ikonológiája: de még azokon a portrékon is, amelyeket a városi életformától, alkoholtól, túl sok politizálástól vagy gondolkodástól, éjszakázástól vagy hazudozástól megfáradt arcokról készít, azokon is ott az ártatlanság bélyege." Vissza