Leltárhiány

Fülszöveg

A "Leltárhiány" után, Varga Rudolfnak
Főhercegi keresztnév nem illik az egyéniségéhez. A vibráló, de nem tétova tekintet, a dús sörény és szakáll, a mindenki mástól megkülönböztető attitűd, a konok igazmondás szándéka, keserédes mosoly, olyan örömcsillogás a szemben, amely nemcsak neki fáj. Szóval, nem comme il faut! Ezért nem Rudolf, "csak" Rudi. Így ismerik az abaújak Krasznokvajdán, Szikszón meg Szászfán, az egykori Napjaink-beli társak, így tartja számon alma matere, a miskolci Földes, a filmesek és olvasói.
Írni csak elfogódottan és elfogultan lehet róla. Lázadásai bűntelen erények, útkeresései a vegytiszta tisztesség mintaképei, szavai és képei pedig olyan sikolyok, mellyel a mindennapok gyötrődésébe feledkezőket akarja tettekre sarkallni. Igen. A kicsiket, a többeket, az esendően jobbakat. Amíg Cervantes a főhősét tette meg álmodozónak, addig ő maga ilyen. Persze, érte emiatt számtalan csalódás: eszméiben, céljaiban, de harcos büszkesége, szívós élniakarása nem a depresszióba, hanem az alkotásba űzi.
Gyötrik kételyek, erősebben a szokottnál, de mindez csak azért van, mert érzékenysége is kiterjedtebb a miénknél. Ha téged ér bánat, tragédia, az ő könnye hamarabb hull, ha boldognak lát, veled szárnyal.
Versei orvosi szikék: vágnak, metszenek, amputálnak. A gyógyításhoz ez is szükséges. Prózája a valóság és a látomás sajátos elegye, mintha filmes látásmódját transzformálná literatúrává: "még ezt is, azt is meg akarom írni."
Nem biztatom fékezésre ebből a vad száguldozásból. Úgyis tudja, hogy a rézgaras miben különbözik a színaranytól. Nagy szükségünk van Varga Rudira! A végső Leltárt pedig mindnyájan együtt készítjük, odaát.
Dr. Szádeczki Zoltán Vissza