Jánosy István köszöntése

Előszó

Ferencz Gvöző
Prometheus a pincében
Jánosy István első, 1948-ban kiadott verseskötetében, a Prometheusban őrzöm azt a postai ajánlott cédulát, amellyel első levelemet küldtem neki. Azt kértem, fogadjon, olvassa el verseimet. Fogadott, elolvasta, és megajándékozott negyedszázada megjelent első kötetével. Tizenkilenc éves voltam, éppen leszereltem a katonaságtól és azon az őszön kezdtem a bölcsészkarra járni. Az irodalmi életről semmit sem tudtam, eszembe sem jutott, hogy ne költőhöz vigyem a verseimet, hanem szerkesztőségben próbálkozzam. Költő ítéletére vágytam. A Kukorica Istennő, Jánosy karcsú válogatott kötete egy-két évvel azelőtt jelent meg és a katonaságnál állandóan velem volt, sok versét kívülről tudtam.
Hogy miért pont a Kukorica Istennő? Nem az én éles szememet dicséri. Egy osztálytársam adta kezembe, orvos szülei szalont tartottak fenn, sok költőt, festőt ismertek, rendkívül tájékozottak voltak a szellemi életben, ők hívták fel figyelmem a könyvújdonságokra. Jánosy címét is tőlük kaptam. Akkor, a költészet homályos bűvöletében élve, nem tudtam hűvösen mérlegelni, merre induljak, de azt pontosan éreztem, hogy Jánosyt akarom megkeresni. Nem tudom, mire számítottam, furcsamód el sem képzeltem, milyen lehet testi valójában. A Kukorica Istennő versei belém ivódtak, megragadott, hogy képei egyszerre villódznak és fegyelmezettek, érzelmeit egyszerre engedi feltörni és fogja össze, hogy a zárt versforma valami módon mégis oldott. Sőt, olykor a vers szövetében hagyja a fércelőcérnát, ami a finnyás ízlésűeket sérti, de szememben nagyon emberi, barátságos volt. Mert védtelenül hagyta magát. Fogalmam sem volt, hogy csinálja és miért így csinálja. Vissza