Balaton

Előszó

Ha a boldogságot egy tájjal akarnám kifejezni, a Balatont választanám.
Pontosabban, azt a szőlődomb koszorúzta, északi partját, amely Almáditól Alsóörsön, Csopakon, Arácson, Badacsonyon át le Szigligetig s onnét Györökig nyúlik, s amely az emberi rendszeretetnek s a természet édes képzeletének olyan együttesét adja, amilyet semmilyen elektronikus tervezőgép nem tudta megszerkeszteni. Még pontosabban s a magam ízlésére szabva: egy karéjt ebből a partvonulatból, amelynek egyik szelíd dombjáról, egy diófa alól letekinthetnék a tó ultramarin nyári fényrobbanásaira, egyensúlyérzékemmel a jobbról-balról menetelő szőlőkarókba kapaszkodva, hátamban fedezéknek egy másik szelíd domb, talán a Tamás-hegy támlájával, amelyről tudom - hátra sem nézek -, hogy kézzel kitapogatható gyümölcsfa-domborművekkel faragta ki az érdek és a képzelet, s nem túl magas, nem is túl alacsony, nincsenek meredélyei, szakadékai, görgetegei, a jóindulat és a derű latin ragyogásával vonja be a tájat. Külön illata is van ennek a partnak: diófalevél, vörös agyag s a tó napsütötte vizének keveréke, amelyet még számtalan más, vékonyabb áramlat fűszerez, a nedves nád kipárolgása, itt-ott egy pamacs vonatfüst, a hínár sós lehelete, a stégek nedves deszkáinak izzadtsága, a szellők édes szaga, az elégedettség szaga. A boldogság: ha az ember önmagával meg van elégedve. Ez a táj meg van elégedve önmagával. Nem vagyok "balatonológus", szaktudásom semmi. Egy tízéves gyerek Edericsen vagy Udvariban, egy tomaji öreg parasztnak a lábujja többet tud nálam erről a földről. De mintha prenatális emlékeim húznának ide, az ösztön iránytű-biztonságával, hogy itt találom meg azt a földi ruhát, amely pontosan az eszméletem méreteire van szabva. Az új, a soha nem látott részlet szemem első érintésére ismerőssé válik, a meghittség tejszagát szívom, a gyerekszoba esti biztonságát. Bármerre nézek, hegy felé, víz felé, egy szőlőlugas zöldcsipkés derengésébe, egy árván heverő malomkőre, egy domboldalból kibúvó, nagyszájú présházra, mindegyiket felismerem, noha sohasem láttam. Még a fűzfői bűz is, melyet az északkeleti szél a hullámok ökrendeztetésére néha a partra szállít, a gyermekkor elképzelt poklának bugyraiból füstölög. Mert a tökéletes szépséget is csak úgy lehet elviselni, ha néha rád fintorog. Vissza