XI. Országos Akvarell Biennálé

Előszó

Ámos Imre akvarelljeit, gvással, vegyes technikával készült grafikáit szerencsére nem a mostani kiállítás alkalmából kell felfedezni. Petényi Katalin monográfiája, továbbá Németh Lajos, Passuth Krisztina, Egry Mária tanulmányai, a művészt teljes terjedelmében megjelent naplója és szentendrei emlékmúzeuma jóvoltából Ámos egyike megelégedhet azzal, hogy csupán néhány kérdésre, problémára utaljon az életmű kapcsán. Annál is inkább jó alkalmat kínál erre az a válogatás, hiszen grafikái sohasem számítottak oeuvre-jében melléktermékeknek, festményei puszta vázlatának. Akvarelljei, tussal kombinált lapjai néha megmaradnak ugyan vázlat-jellegűnek, de általában önálló érvényű alkotások. Az akvarell ugyanis minden esetben eszköz számára, technikai lehetőség, mely alkalmas arra, hogy egymásra toluló belső képeit papírra rögzítse. Megfelel Ámos alkotómódszerének, melyről így ír naplójában: "A legbensőbb lelki élet vizuális kifejezésében kereshetjük talán az új lehetőségeket. Hiszek az ihletnek nevezett elcsépelt frázisban. Ezekben a ritka percekben felszínre kerülnek az ember legőszintébb érzései. Szinte megszállva dolgozik, mint a hipnotizált, s mikor felébred, alig tudja, mit csinál. Talán az emberiség történetében lesz még egy olyan korszak is, mikor az igazi művészek csak azok lesznek, akik magukat transzba hozva adják az emberi érzéseket, olyan formában, hogy azok tudatalattival, az álommal és kozmikus erőkkel legyenek összefüggésben."
Hosszú volt azonban az általa találóan "asszociatív expresszionizmusnak" nevezett módszerhez vezető út. A főiskolás évek alatt, a 20-as, 30-as évek fordulja körül készült grafikák többsége javarészt iskolás studium csupán, nem több és nem kevesebb egy tehetséges művésznövendék próbálkozásainál. Akár modellek, akár az albérleti szobája ablakából eléje táruló látvány lesznek rajzai témái, az ábrázolt dolgok köré még nem szövődik asszociációs burok. Illetve, 1930-ban egy előzmények és folytatás nélküli, néhány akvarellből álló szürrealista "sziget" születik az életműben, oldott laza színfoltokkal, egymás mellé sorjázó motívumokkal (Savonarola, Tájkép). Az egyre biztosabb kézzel készülő, egyszerre könnyed és jól megkomponált grafikák csak 1934-35 körül kezdenek a látványon túli, a művész meditatív-kontemplatív személyiségének megfelelő, személyes és családi emlékeken alapuló, bensőséges, szelíd szimbólumrendszer elemeivel gazdagodni, ekkor fogalmazódik meg benne, hogy a "...a tárgyaknak külön élete van. Egyiket, másikat sajátos légkör vesz körül, amikhez társulnak emlékeim. Ezeknek az emlékképeknek kivetítése érdekel újabban... Szerintem másként nem lehet újat adni, csak úgy, ha az enyémek és mégis mindenkié.. Bizonyos spirituális jelleget szeretnék belevinni minden dolgomba." Vissza